csirkejérce/kappany, paprikásan . rántva, ökrök és azban sült bárány-malac-liba-galamb-

ÉLELMEZÉS, TÁPLÁLKOZÁS

A bányászat és a gyáripar telepeit mindig bajos volt élelemmel ellátni. Felföldi bányavárosok ellátására hozták létre a középkor végén az erdőirtásokra települt soltészfalvakat, de a bánya- és iparvidékek később is rászorultak a távolabbi mezőgazdasági körzetek termelésére. A gyáripar munkástömegeinek ellátására az árucsere korábbi csatornái már nem bizonyultak elégségesnek, s a vállalati vezetésnek új formákat kellett meghonosítania. Rozsnyón, Ózdon, Borsodnádasdon, Salgótarjánban és a többi északi ipari központban a gyári munkások kénytelenek voltak élelmiszerre fordítani országos átlagnál magasabb kereseteiket. A 20. század első felében az ózdi piacon még a kukorica és a burgonya is legalább 50%-kal drágább volt, mint Egerben vagy Putnokon. A munkásság ki volt szolgáltatva a piaci felhozatal hullámzásának, ami különösen a háborúk, forradalmak idején idézett elő éhséglázadásokat, {8-290.} utcai zavargásokat. Ilyen okból 1918 őszén Somsályon (Borsod m.) több száz asszony támadta meg a katonai parancsnok irodáját, aki kénytelen volt a bányákból kiözönlő, vasbotokkal felszerelt másfélezer munkás követelésének is engedve kiosztani a raktári készleteket (Koroknai Á.–Lehoczky A.–Sárközi Z. 1980: 168). A Rimamurányi Rt. gyár- és bányatelepein az 1870-es évektől sertésólak tartoztak a lakásokhoz, hogy a kolóniák munkásai disznót hizlaljanak és könnyebben élelmezhessék magukat és családjukat. Ózdon a vállalat nagyban, vagonszámra vásárolt burgonyát az első és a második világháború éveiben, sőt olykor békeévekben is. A termőhelyről érkező vasúti vagonok a gyár területén, az élelemraktárhoz vezető iparvágányon álltak, amíg a fizető megrendelőknek kimérték a rakományt (Vass T. 1981: 276, 281).

1945–1946-ban pénz helyett hengerelt acéláruval fizették munkásaikat, akik azt az Alföldön próbálták élelemre cserélni. Sok munkásasszony – akinek férje hadifogságban volt vagy meghalt a fronton – kénytelen volt vállalkozókra bízni a gyártól kapott abroncsot, drótot, de sohasem kapta meg az érte járó élelmet. Ilyen kritikus helyzetekben a munkáscsaládokat az éhenhalás fenyegette. Éhezés volt az osztályrészük akkor is, amikor munkanélkülivé váltak. A városi, a telepi munkásságnak az éhezés, az éhenhalás réme valóságos, sokszor megtapasztalt, s ezért a zsigerekig ható élménye volt. Ebben a falusi agrárproletariátusnál is több tapasztalatot gyűjthettek a munkások egymást követő nemzedékei (Rézler Gy. 1938: 136).

Legtöbb bánya- és gyártelepen létezett vállalati élelemtár (magazin, provizorát), ahol a munkások készpénz nélkül, vásárlási könyvben vezetett hitelre vásárolhattak. Hitelt a havi kereset kétharmad részéig nyújtottak a vállalati boltok. Mindez oda vezetett, hogy a telepi munkás fizetéskor alig kapott készpénzt, mert bére nagyobb hányadát 1–2 koronás élelmiszer-utalványban (úgynevezett Jancsi-bankóban) kapta meg. Az áruhitel a munkások kiszolgáltatottságát növelte, ráadásul a vállalati provizorátban drágábban vásárolt, mint a telepen kívül működő szatócsnál. Salgótarján boltosai 1900-ban a kereskedelmi miniszternek küldött beadványukban megírták, hogy a marhahús ára a mészárszékben 44 krajcár, a társulatnál pedig 48 krajcár kilónként (Sándor V. 1954: 652; Birta I. 1968: 281). A provizorátkönyv és az élelemellátás vállalati rendszere a Rimamurányi Rt. telepein az államosításokig megmaradt. Kezdetei az 1860-as évekig nyúlnak vissza, s közben tulajdonosváltások is adódtak. Ózdon a vállalati provizorát 1882-ben jött létre, amikor a „Rima” megvásárolta az Önsegélyező Egylet fogyasztási szövetkezetét. 1886-ban az élelemtár átment a vállalat tiszti nyugdíjintézetének tulajdonába, s rövid idő alatt széles hálózatú üzletté vált (Birta I. 1968: 281).

Minden nagyobb munkahelyen létezett kantin, ahol főleg a nőtlenek, barakklakók étkeztek és vásároltak. Az első világháború előtt a bányászcsaládok az élelemtárból kapták a szalonnát, lisztet Egercsehiben éppúgy, mint Dorogon vagy a bánáti, a Zsilvölgyi bánya- és ipartelepeken.

Az élelmezést könnyítendő sok ipari munkás járt nyári szabadsága idején az Alföldre aratni. Sokan a környező falvak gazdáinál vállaltak kepésséget, jutottak részes művelésű kukoricaföldhöz, krumpliföldhöz. Ózd, Borsodnádasd, Salgótarján környékén a parasztok kellően ki is használták ezt a helyzetet. Munkásasszonyok kapálták a földjeiket, s fél napig is dolgoztak egy csupor aludttejért.

Barakkokban, a tárna szájához épült karámban (kunyhóban) élő munkások tarisznyával {8-291.}hordták maguknak a heti élelmet. Ezért a nagyobb telepeken élő, kolonizált munkások lenézően tarisznyás munkásoknak nevezték őket. Ez a kunyhózó, tarisznyázó életforma a bányászok és az erdei iparűzők (szénégetők, mészégetők, favágók) esetében több százados múltra tekint vissza (Paládi-Kovács A. 1985b: 312–313). Gömör, Borsod és Nógrád ipari körzeteiben házivászonból otthon varrt úgynevezett négylábú, négykötelű tarisznyát kötöttek a hátukra. Ezt csak az első világháború idején váltotta fel a hátizsák. A heti élelemhez tartozott egy kenyér, egy szakajtó burgonya, egy zsaku (zacskó, kb. 1 liter) liszt, egy zacskó bab. Otthon készült rántást is szoktak vinni, hogy gyorsabban megfőzhessék maguknak a bablevest. Zsírt, paprikát, sót a magazinban vettek a barakkok lakói.

A bánya mellett élő munkások sütöttek, főztek is maguknak, nem csupán hideg koszton éltek. Gömörben, Szepesben a régi bányászok elsősorban haluskát főztek a krámban. „A bányászok fő eledele egész éven át a burgonya- és rozslisztből készült, felvert haluska, melyet a hegyi karámban maguk főznek” – olvashatjuk Gömör megye monográfiájában (Hunfalvy J. 1867: 93). Rozsnyó vidékén a bányászhaluska úgy készült, hogy a burgonyát megreszelték és annyi lisztet szórtak rá, „amennyit a gruja leve felvett”. Akkor összedolgozták a reszelt burgonyát a liszttel és haluskahányó deszkára téve forró vízbe szaggatták. Amikor megfőtt, felvetette a víz, lyukas kanállal kihalászták a fazékból, majd az egészet leszűrték. Apró kockára vágott szalonnát és felaprított vöröshagymát megpirítottak, s a halust azzal meghintve fogyasztották (Paládi-Kovács A. 1985b: 313). Hasonló módon készült az északi iparvidékek kedvelt étele, a juhtúróval ízesített sztrapacska, trapacska is. Ezeket az ételeket a karám- és barakklakó férfiak maguk főzték. A gömöri-szepesi bányavidéken a magyar falvakból bejáró munkások főként babon éltek, a szlovákok inkább gruján (burgonyán) és haluskán tengették magukat. Szalonnával és disznóhússal is a magyarok voltak jobban ellátva. A szlovák bányászok húst csak akkor láttak, ha sikerrel járt az orvvadászat, s hurokra akadt egy nyúl vagy őz a közeli erdőben. Nyáron gombával, erdei málnával egészítették ki élelmezésüket. Felföldi és erdélyi ércbányászok nap közben csak kenyeret, szalonnát, juhtúrót, hagymát, esetleg ordát vagy zsendicét ettek. Früstökre nem volt más, mint hidegkoszt. Déltájban ebéd helyett ismét „haraptak valamit”, esetleg szalonnát sütöttek. Főzni és estebédelni csak műszak után jutott elég idő.

A munkáscsaládok heti étrendjét és fogyasztását ritkán írták le, ezért általános kép sem rajzolható róla. Heti étrendre olyan körzetekben lehet következtetni, ahol a falusi lakosság körében annak hagyománya volt. Egercsehiben és a környék falvaiban az 1910–1920-as években a „kétlaki bányászok” családjainál körvonalazódik bizonyos rendszeresség. Hét közben főként egytálételt főztek. Téli hónapokban hétfőn tésztát, kedden babot főztek, szerdán pedig krumplit vagy káposztát. Tésztás nap volt a csütörtök, pénteken ismét a bab következett, szombaton rántott leves. Hús csak vasárnap került az egercsehi bányászcsalád asztalára (Csiffáry G. 1979: 132). Eltért a munkába járó családfő és a gyerekekkel maradó feleség étrendje. A család főként főtt tésztán és leveseken élt. A bab és a burgonya folytonos ismétlődését Ózd környékén a „meg-meg kompér, meg-meg bab” szólással fejezték ki. A faluról bejáró bányászok és gyári munkások igen sok levest ettek otthon. Hajnali induláskor is megették a rántott levest vagy a ciberét. Műszak közben sokan csak újságpapírba {8-292.}csomagolt és hónalj alatt bevitt zsíros kenyeret ettek. Egercsehin a biciklin járó bányászok a kis kendőbe kötött kenyeret, szalonnát a nadrágszíjra szokták felkötni (Csiffáry G. 1979: 132).

A heti fogyasztás mértéke statisztikailag nehezen követhető. Egy óbudai munkáscsalád háztartásában 1888-ban – 4–5 családtagot véve számításba – hetenként 12 kg kenyérliszt, 2–3 kg tésztaliszt, 10–12 kg burgonya, 0,5–1 kg cukor, 10–15 dkg babkávé fogyott (Rézler Gy. 1938: 136). A kispesti téglagyár munkásainak 4–5 fős családja hetenként 4 liter tejet, 1 kiló zsírt, 1 kiló cukrot fogyasztott 1938-ban. Húst a családok többsége legfeljebb egyszer vett egy héten, s 17 családnak összesen volt 32 csirkéje, mert baromfit sem tarthattak (Jahn F. 1961: 36). Az újpesti bőrgyár munkásainak fő tápláléka is a kenyér, a szalonna, a leves, a főtt tészta és a burgonya volt (Gereblyés L. 1961: 271).

Ismeretes, hogy a melegüzemi munkások, a bányászok, az akkordbérben dolgozó és gépeket kiszolgáló betanított munkások az egész esztendő folyamán gyilkos tempóban dolgoztak. Parasztságunk hasonló hajszás munkát leginkább szénakaszálás és aratás idején ismert. A kimerítő fizikai megterheléshez szükséges energiát a bányász és a gyári munkás csak kiadós táplálkozással teremthette elő. A fizikai munkások élelmezése – akárcsak a sportolóké – költségesebb, mint az irodai dolgozóké, a polgári, értelmiségi rétegeké. Már Orbán Balázs megfigyelte, hogy azok a román és aranyosszéki székely napszámosok, akikkel a torockóiak határukat műveltették, kevesebb és könnyebb koszttal beérték, mint a bányászok Torockón, „ahol arra vannak szoktatva, hogy húsos bő eledellel éljenek.” Hét közben a bánya szája előtt rakott tűzön nagy szalonna- vagy hússzeleteket pirítanak, „melyek csurgó zsírját a parázs fölötti ágasfákra szúrt kenyérszeletekre csepegtetik”. Ilyen étkezés után a „zsírmosó bor” sem hiányozhatott, s a boroskulacs többször körbejárt. Hétvégi, ünnepi ebédjük sem volt könnyebb. „Ételeik mind nagyon kövérek, a leves maga is, mi az ebédet megnyitja, annyira zsíros, hogy felületét előbb kenyérrel mártják le, s csak azután kerül a kanálra sor. Az ebédetzsírban pecsenye fejezi be…” Orbán megjegyzi, hogy a túlságosan zsíros konyha hátrányos befolyással van a torockóiak egészségére (Orbán B. 1868–1873: V. 214, 219).

Gömöri, szepesi bányászok kedvelt eledele volt a gujka, a felaprított füstölt hússal, tepertővel töltött gombóc. Nyers burgonyát megreszeltek, lisztet hintettek rá, a tölteléket fokhagymával, vöröshagymával, borssal, sóval fűszerezték. A gombócokat alapos főzés után tepertős, hagymás zsírral meglocsolva fogyasztották (Paládi-Kovács A. 1985b: 313–314). Ezt a nehéz, laktató ételt a favágók, szénégetők, mészégetők s a vasolvasztók, hámorok népe is mind kedvelte. Munkahelyen nem bajlódtak vele, otthon készítették számukra az asszonyok.

Vasgyárakban megőrizték a szalonnasütés (csurgatás, csirizolás) és hússütés hagyományát. Ózdon a századfordulón már vaspálcából készült nyársakat használtak, amit bent az üzemben készítettek maguknak. Használtak kétágú ördögnyársat, villás nyársat is, amiről a bőr nélküli szalonna sem csúszott le pirítás közben. Kovácsműhelyekben szalonnasütő fogóval sütötték a szalonnát. Ez volt az úgynevezett „kovács módon” való szalonnasütés (Vass T. 1981: 277–280). A gyári étkezés eszközei közé tartozott a nyeles kenyérpirító, amit 6 mm átmérőjű acélhuzalból készítettek hajlítgatással. Zsíros kenyeret is pirítottak rajta. Hasonló célra szolgáltak a kör vagy négyzetes {8-293.} alakú, hosszú nyéllel készült tepsik. Ezekbe zsíros felületével felfelé fordítva tették be a kenyérszeleteket. Melegüzemi munkások kovácstűznél, hengerelt tüzes vas fölött pirították kenyerüket. Nyeles tepsikben apróra vágott szalonnát, kolbászt, hagymát is szoktak megpirítani. A reggeli szalonnasütés a „Rima” vasgyáraiban régi hagyomány. Ezért ragaszkodtak a 19. századi kolóniákon a disznótartáshoz és -hizlaláshoz.

A gyári munkások közül sokan hordtak rendszeresen főtt ételt a üzembe, amit a forró kemencék ajtajában, kovácstűzön, tüzes bugavégeken vagy az öltözőben, melegedőben elhelyezett kályhán melegítettek meg. Reggelizésre fél nyolc után jutott idő, a műhelyekben csengetéssel jelezték a früstök kezdetét és végét. Gyakran sütöttek burgonyát is a tüzes kemence tetején elterített homokban vagy a kályhák forró hamujában (Vass T. 1981: 275, 282).

Sok gyári munkahelyre a feleség vagy más családtag hordott be ebédet az 1920-as évek előtt, néhol még később is. Borsodi, nógrádi üzemek munkatársainak kantárban vihető cseréprátóban vagy sirányban hordták az ételt az első világháború előtt. Később zománcos ételhordó edények (kaszroj, baket, diner stb.) váltották fel a cserépfazekat. Ózdon az 1920 és 1925 között nyitott vasszatyor, később fedeles vasszatyor szolgált az ételhordásra. Utóbbi azért volt előnyös, mert tartalmához nem férhettek hozzá a gyárban időnként elszaporodó bogarak, férgek, patkányok. Vaslemezből készített zárt ládikában tartotta a munkás napi élelmét (kenyér, szalonna, vöröshagyma, fokhagyma, pálinka, dohány, kávé, fűszerek), sőt étkészletét is (kiskés vagy bicska, kanál, villa, sótartó, kávéskanna, porciós, dohányzacskó vagy dohányos doboz). Régebben a fedeles vesszőkosár és a katonaságtól kiselejtezett kenyérzsák is használatban volt (Vass T. 1976: 25; 1981: 271–272). Az 1950-es évekig láthatóak voltak a tenyérvédő bőrből varrott kis táskák. Ezeket a szívlapáttal rakodó pakerok,a gyári anyagmozgatást végző vasutasok, darusok használták előszeretettel.

Vízhordó inast a régi bányákban nem tartottak, mert a csapat mindig ivóvízzel megtöltöttcsobolyóval vagy tonnával szállt le a bányába. Mindkettő dongás faedény, utóbbi felfelé szűkülő hordócskára emlékeztet. Gyárakban a vízhordónak nevezett 12–13 éves fiúk gondoskodtak ivóvízről. Favödrökben, kannákban hordták az ivóvizet a munkahelyek közelébe, ahol árnyékos helyen elhelyezett vizes lócán tárolták (Vass T. 1976: 26). Bánya- és gyártelepeken az ivóvizet a 19. században többnyire távoli kutakról kellett hordani, ezért Nógrád és Borsod kolóniáin elterjedt a vácska, váska elnevezésű vízhordó vállrúd. A munkások közvetlenül a vödörből ittak sokáig. Csak a 20. század elején rendszeresítettek ivóbögrét a vizes lócán, amit bádognak neveztek még akkor is, amikor már zománcos bögrére cserélték. Egyetlen ivóbögrét használt az üzemrész minden munkása. A kohó- és acéliparban az 1950-es évektől a vállalat már szódavizet adott munkásainak.

Régi hagyomány a bánya- és vasiparban, hogy a műszakot egy porció, azaz fél deci pálinka elfogyasztásával kezdik. Azokban a gömöri bányákban, ahol délben ebédszünetet tartottak, hogy megfőzzék a bányászhaluskát, páronként megittak egy fél liter bort is ebéd után (Vass T. 1976: 25; Paládi-Kovács A. 1985b: 311).

Az 1870-es évektől megfigyelhető a bányászok és gyári munkások kávéfogyasztása. Salgótarjánban a babkávé és a pótkávé a keresetekhez képest drága volt, mégis ugrásszerűen növekedett a forgalma az 1880-as években. Egy ózdi „kvártélyos munkás” {8-295.} a századfordulón feljegyezte, hogy naponta egy liter feketekávét ivott meg „víz helyett a gyárban” (Molnár P. 1977: 233; Birta I. 1968: 277). Igen valószínű, hogy a kolonizált munkásság családtagjai a 19. század végén a kávéivás tekintetében már erősen közelítettek a polgári, városi fogyasztási modellhez.

{8-294.} 17. ábra. Molnárkalács-sütővasak díszítése. Borsodnádasd (Borsod vm.)

Torockón féltél estvéjén (jan. 25.) a bányászok feleségei a zsírban úszó sültek mellett főként süteményeket kínáltak. Fánk és kürtőskalács mellett asztalra került az óriási somodi.Fűszerben dús, strudl-féle tésztából sült kalács volt ez, amit igen jó borkorcsolyának tartottak. A somodi ritkán, jeles napokon szokott előkerülni. Azért formázták nagyra, mert a maradékát a bányászok magukkal szokták vinni a bányába. Székelyföldön a fűszeres rétest neveztéksomodinak (Orbán B. 1868–1873: V. 222; MTSz II. 415).

Az ország sok vidékén, de különösen a Felföldön terjedt el a molnárkalács, malomkalácsnéven ismert ostya. Híg tésztáját búzalisztből készítik tej, cukor, tojás és víz hozzáadásával. A híg tésztát két kerek vagy szögletes vaslap közé szorítva sütik ki. Az ollószerűen nyitható ostyasütő vasat főként a hámorok, később pedig a falusi kovácsok és a vasgyárak fusizó szakmunkásai állították elő. Első példányai Magyarországon a 16. században tűntek fel. Borsodnádasdon és Ózdon a vasgyári kovácsok, lakatosok, hegesztők, esztergályosok foglalkoztak ostyasütő vasak készítésével. Az északi iparvidékek falvait a 19–20. században már főleg ők látták el ezzel a konyhaeszközzel (Nemcsik P. 1976a: 54–61).

Borjúból, vagy sertésből,... addig hosszú az út.

A VADNÖVÉNYEK EMBERI FOGYASZTÁSA

/ Magyar Néprajz VIII./

MUNKÁSLAKÁS ÉS BERENDEZÉSE

Magyarországon a 20. század első felében a munkásság zöme bérlakásban vagy szolgálati lakásban élt. Saját házban csupán a vidéki városok félig munkás, félig kisiparos családjai éltek, s az úgynevezett munkásarisztokrácia tagjai. Például Marosvásárhelyen 1909-ben a munkások 21%-a élt saját házban, 75%-a bérlakásban és 4%-a szolgálati lakásban. A saját tulajdonú házakat általában súlyos bankkölcsön terhelte (Braun Róbert 1973: 116). Budapesten a gyári munkások többsége szoba-konyhás {8-284.} bérlakásban, külvárosi bérkaszárnyában élt. A századfordulón a magyarországi munkásosztály lakásviszonyait a szűkösség és a zsúfoltság jellemezte, amit a magas lakbérek miatt kialakult albérleti és ágybérleti rendszer még tovább fokozott. Újpesten az 1930-as években a bőrgyári munkások a gyár házaiban laktak, s havonta 25–30 pengő lakbért vontak le érte a keresetükből. Mivel a keresethez képest ez a lakbér igen magas volt, sok család választotta inkább – főleg a gyermektelenek közül – a társbérlői viszonyt (Gereblyés L. 1961: 280).

13. ábra. Egyszobás munkáslakás alaprajza a gázgyári telepen. Óbuda (Budapest)

A magyar munkásosztályt – különösen pedig budapesti részlegeit – létrejötte óta megnyomorította a szűkös lakáshelyzet és a lelketlen lakbéruzsora. Budapesten 1930-ban a főbérlettel rendelkező munkások többsége (85%) 1 szobás lakásban élt. E lakások 15%-a konyha, 99% fürdőszoba nélkül épült. Nagy hányaduk földes padozattal készült, de a jobb munkástelepeken a szobák hajópadlót kaptak (Tausz A. 1976: 653; Bányai I. 1996: 27–28; Sallayné Peterdi V. 1989: 225). Lágymányoson az albérlők és az ágyrajárók tömege élt a munkások számára alig megfizethető bérkaszárnyákban. Helyenként 11–17 albérlő lakott egyetlen lakásban. Főbérletről többségük nem is álmodhatott, s mind többen szorultak vissza a még létező barakktelepekre. Ez utóbbiakat azonban a főváros a 20. században már szégyellte, s városrendezési okokra hivatkozva sok helyen bontotta le anélkül, hogy előzőleg munkáslakásokat épített volna helyettük. Egyébként 1906-ban a legtöbb proletár bérkaszárnya a Józsefvárosban volt (23), majd Angyalföld (16) és Ferencváros (12) következett. A zárójelbe tett számok a 300 lakónál többet befogadó épületekre utalnak (Szabó Piroska 1961: 182–183; Gyáni G. 1992: 63, 74). A fővárosi lakáshelyzeten már a 19–20. század fordulóján állami munkáslakótelepek építésével kívánt segíteni egyik-másik kormány. Ennek a törekvésnek legismertebb eredménye a Kispesti Állami Munkástelep, az úgynevezett Wekerle-telep (Körmöczi K. 1980: 135–136). Ez már óriási haladás volt a Mária Valéria-telephez, az angyalföldi Dzsumbujhoz és a többi munkástelephez viszonyítva.

Vidéken a munkásság egy fokkal könnyebben és olcsóbban juthatott lakáshoz. {8-285.}Tatabányán például a kétszobás lakások aránya az első világháborút megelőző években már megközelítette az egyszobás munkáslakások 10%-át. Ott a kamra és a konyha is szoros tartozéka volt a lakásnak. (Akkoriban országosan a munkáslakások 80%-a kamra nélküli, s igen elterjedt még a közös konyhás bérlemény.) Az egyszobás munkáslakások átlagos alapterülete azonban Tatabányán is mindössze 35 m2, s minden három lakásra jutott egy-egy közös WC (Fűrészné Molnár A. 1992a: 89).

Az egyszobás munkáslakás nemcsak a polgári, de a paraszti térigénytől is elmaradt. Nem létezett benne reprezentálásra szolgáló tiszta szoba, mint parasztságunk megannyi táji csoportjánál. Az egyetlen szoba mindennap használt háló- és lakóhelyiség volt. Bútorzata is ennek az igénynek kellett hogy megfeleljen. Tárgyi világa azonban a munkásság polgárosulási hajlamára, igényére vet fényt. A 20. század elején a marosvásárhelyi munkáslakásban „a szoba bútorzata… fölötte egyszerű, a heti piacon kapható festett bútorból áll, a politúros már a nagyobb jólét jele. A kihúzós szekrényen többnyire teljesen hasznavehetetlen, olcsó porcelánfigurácskák, kis üvegpohárkák és fényképek állnak, ugyancsak megnehezítve a háziasszonyra nézve a portörlés munkáját. A falon a szokásos vásári olajnyomatok láthatók” (Braun Róbert 1973: 122). Braun Róbertet meglepte a munkásasszonyok virágszeretete. Az általa felmért lakások több mint kétharmadában talált cserepes virágot.

14. ábra. Kétszobás munkáslakás alaprajza a gázgyári telepen. Óbuda (Budapest)

Az 1920-as évektől jelent meg a munkáslakásokban a hálószoba-garnitúra. Ehhez két ágy és két darab kétajtós szekrény, két éjjeliszekrény, egy asztal, kettő-négy szék {8-286.} és egy toalett-tükör tartozott. (Tatabányán az 1920-as években „jött divatba” az úgynevezett topolyabetétes hálószobabútor.) Az ágyakban a vastagra tömött szalmazsákot az ágykeretre keresztbe fektetett deszkalapok támasztották alá. Napközben az ágyak laposra voltak bevetve – a polgári ízlésnek megfelelően – és kommersz takaróval leterítve. Az asztalt az ágytakaróval egy garnitúrába tartozó terítő fedte el. A falakat családi fényképek díszítették, az ágyfejek fölé többnyire olajnyomatos szentkép került. A másod- és harmadgenerációs munkásság lakáskultúráját az alászálló polgári, kispolgári minták alakították. A két világháború között kialakult lakáskultúra {8-287.} az 1960-as évek közepéig keveset változott. Kikerült a szobákból a vaságy, megjelent a szőnyeg és a falitükör, megfogyatkoztak a szentképek (Fűrészné Molnár A. 1992a: 93; Sallayné Peterdi V. 1989: 3–4. melléklet).

15. ábra. Munkáslakás berendezése az 1920-30-as években a MÁVAG lakótelepen. Budapest

A kétlaki munkásság körében a polgári lakberendezés lassabban terjedt. Lakásaikban a polgári és paraszti ízlésű, eredetű tárgyak együtt voltak jelen, különösen a textilneműek és a konyhai eszközök között. Borsodnádasdon egy kétlaki munkás 1925-ben felvett hagyatéki leltárában van már hintaszék, varrógép, több ébresztőóra és egy „magyar nemzeti történeti könyv díszkötésben”, de található még apátfalvi dísztál (kőedény a közeli Bélapátfalva manufaktúrájából), háziszőttes abrosz és szalvéta, cseréptál és vaslábas is (Nemcsik P. 1967: 31–32).

A konyha a munkáslakásokban is lassabban változott. Önálló konyha a 19. századi munkásházakban még ritkaság. Országos összesítésben az egyszobás munkáslakások egyhatod részének még az 1930-as években sem volt saját konyhája. A közös konyha pedig igen sok súrlódásra adott alkalmat (például Kispest, téglagyári telep – Jahn F. 1961: 37). Borsodnádasdon az 1880 és 1900 közötti időben a típusos munkáslakásnak egy földpadlójú szobája és egy másik családdal közös konyhája volt. A konyhához húsfüstölésre is alkalmas szabadkémény tartozott. Sok munkásgyarmaton különálló kenyérsütő kemencéket építtetett a Rimamurányi Rt. Egy-egy százlakásos kolónia szélén legalább 4–6 kemence állt. „Aki kenyeret akart sütni, előző este a jelfát odatette a kemence szájához. A többi asszony így már tudta, hogy csak másodiknak süthet. De ennek még örült is, mert így kevesebb fát kellett neki készíteni” (Nemcsik P. P. 1967: 26–27).

Ózdon a 20. század elején már hatalmas méretű konyhákat terveztek a munkáslakásokhoz, ugyanis a család élete főként a konyhában zajlott. Hatalmas, téglából rakott tűzhely és nagyméretű ferslóg (szenes-, fásláda) szolgálta a sütés-főzés és a fűtés műveleteit. Főként szénnel tüzeltek benne, s a ládában egy napra való szenet és fát tárolhattak (Vass T. 1976: 28). Sütővel ellátott rakott tűzhely állt a bányászkolóniák lakásaiban Salgótarján és Tatabánya körzeteiben is a 20. század elején. Jól kereső vájárok kezdték először felváltani a rakott tűzhelyet öntöttvasból készült spórral, a csikósparhelt néven ismert lemeztűzhely elődjével. A szobában többnyire a bányától igényelhető kerek, öntöttvas kályhával,dobkályhával fűtöttek (Molnár P. 1977: 231; Fűrészné Molnár A. 1992a: 92).

A konyha bútorzata az 1900-as évek elején még meglehetősen szegényes. Fenyődeszkából készült kecskelábú asztal, támla és karfa nélküli lóca, alacsonyabb kisszék, zsámoly vagysámli, igénytelen kinézetű vizeslóca, edénytartó stelázsi és fekhelyül szolgáló dikó, priccstartozott hozzá. Ahol a konyha túlságosan szűk volt, inkább összecsukható vaságyat tartottak dikó helyett. A dikóra trózsák, szalmazsák került, a vizeslócára teli vödör és ivóbögre, alatta lavór és mosogatódézsa, majd később vájling. Igényesebb munkáslakások konyháiban a stelázsit az 1910–1920-as években felváltotta a konyhaszekrény, a kredenc. Az 1920–1930-as években került be a konyhai bútorok közé a hokerli, hokedli. Huszadik századi fejlemény a feliratokkal és előrenyomott mintákkal ékes, kivarrott vászon falvédő is, a magyar konyhák elmaradhatatlan tartozéka (Molnár P. 1977: 232; Kovács Ákos szerk. 1980; Fűrészné Molnár A. 1992a: 92).

A munkáslakásokban a villanyvilágítás előbb elterjedt, mint a parasztság otthonaiban. {8-289.}Mindamellett még a fővárosban is sok munkáslakásból hiányzott a villany az 1930-as években. Bányatelepeken a mécset (kahanc, fonca) és a faggyúgyertyát 1890 után váltotta fel a karbidlámpa. Ezt az utcai közlekedésben és a lakókörnyezetben is használták. Sajókazincon a harmincas években halottak napján karbidlámpával a kézben imbolyogtak a temető felé a kétlaki bányászok feleségei (Szabó Z. é. n.: 167). A foglalkozás eszközeit (például bányakalapácsok, ékek, vaskosár) a bányászok még nyugdíjas korukban is hasznosították, ezek a tárgyak otthoni környezetükhöz is hozzátartoztak. A vasból készültbányászjelvény pedig a bányászfalvak házhomlokzatát díszítette (például Karancsberény – Dömötör T. 1954: 153).

{8-288.} 16. ábra. Munkáslakás berendezése az 1960-as években a MÁVAG lakótelepen. Budapest

A barakktól, a trozsáktól, a durva lópokróc és rongyszőnyeg takarótól, amivel a magyar munkásság a 19. századi hőskorban még beérte, az 1920–1930-as években eljutott a paplanig és a politúros bútorgarnitúráig. Ingóságait az első telepes nemzedék még a hátán és a kezében szállította. A borsodi, nógrádi telepekre gyalog érkeztek a felföldi munkások: „A csoport élén a családfő ment, kályhacsőszerű, kopott szőttes nadrágban, kabátban. Hátán a tarisznya, benne néhány evőeszköz, kevés elemózsia. Fejsze a kézben, mint a mesterség címere, továbbá az elmaradhatatlan madárkalitka, melyben a léppel fogott stiglic vagy csíz raboskodott. A családfő mögött ment az asszony, egyik kezében takaró és párnaféle, a másik karján legkisebb, karon ülő gyermeke. A szülőket követte még 3–4, olykor több, kisebb-nagyobb gyermek” (Nemesik P. 1967: 25; Dömötör T. 1954: 156). A kalitkába zárt énekesmadár később is sok munkáslakásban ott volt. Művészkedő hajlamú munkások puhafából faragtak élethű madárfigurákat, s azokat lakásdísznek árulták a környéken.

Kelengyét a városi és a telepi munkáscsalád általában véve alig adott. A kétlaki munkások valamivel szerényebb szinten, de követték falusi környezetük kelengyekiállítási szokásait. Marosvásárhelyen az 1900-as évek elején a munkásfiatalok hozománya a házi felszerelésre korlátozódott, pénzbeli hozomány szóba sem került. A házi felszerelést a két fél szülei szokták összeadni. Többségük még azt is hitelbe vette, mert készpénzük nem volt hozzá (Braun Róbert 1973: 111). Ózdon és a környező bányatelepeken az 1930-as években a munkáscsaládok egy szobagarnitúrával és némi konyhabútorral házasították ki leányukat.

… Először a színek elpiszkolódtak. Állványokat állítottak és alig néhány nap alatt új ruhákat adtak a házakra. Ment egy darabig, de nem csak az eső mosása fakította, de a szél meg is szaggatta a ruhákat, a vakolatok rongyai lehullottak, ráncosodtak koptak a házak. A fakerítések felső fogai töredeztek, ahogy vérbő ifjak tejfogaik elhullása után egyetlen kézmozdulattal, egy roppantással törték le a felmeredő csúcsokat. Az apák lassan elfáradtak a tört lécek újjal való cserélődésben, az orgonabokrok is száradtak, ahol törték az ágakat éa a rózsa i el-el kezdte hozni vadhajtásait, ….

Az egykor ifjú utcák friss bőrén kátyúpattanásokat mart az idő és az egykor ifjak sem rohangásztak már a libbenő szoknyák után, igyekeztek haza vacsorázni.

Egyre másra jöttek az őszök a tavaszok után, az egykor ifjak értrtlenül, rosszallóan csóválták fejüket az új fiúk zajára, a leányok csiklandós nevetésére, …

Ahogy a feledékenység növekedett bennük.

Először csak egy váratlan betegség, egy tragikus baleset, a sorok egyre foghíjasabbá váltak és egy délután a sarkon kis bicegéssel lassan befordult, azon igyekezetében, hogy derekát kissé kihúzza, nem ismerte fől a gömbölyödő hátat maga előtt, de ami a nagyobb baj volt, elfelejtette az egykor gömbölydeden ringó feneket is. Csak a kissé sipítva csengő hang ütötte meg ismerősen a fülét; Jónapot Gyurika, hogy van?

Keresgélni kellett az emlékezetében, kié is lehet az ismerős hang. Múlik az idő. Nagy Isten! Már mennyi is? Hol van a Süttő bácsi, akivel először volt igazi nagy színházban, a Vigben, ahol a Jávor volt a Fekete Péter és egy néni énekelte, hogy „Holdvilágos éjszakán”

 ..........

Emlékeztek rá? Nem ? Na figyeljetek csak és rekedtes hangon kezdte dúdolni,

….

….. Mikor is volt? 1943? Tudjátok gyerekek, … Csak legyintett.

Gázgyári séta

MESSZIRŐL, ....

Esti zene

Nagyanyja négy gyerekkel alig 50 évesen megözvegyült Férje drehus volt a Láng gépgyárban, nem maradt utána vagyon. Abban az időben csak a postás, a vasutas meg a méltóságos úr volt nyugdíjas. A többiek?

… Mikor megszületett, apja az Egyesült Izzóban segédmunkás volt. Anyja a szomszéd épületben a Phillipsnél bérszámfejtő. Se Gyes, se anyasági, semmi nem volt. Kézenfekvő, hogy nagyanyja cumisüvegből nevelgette a „szemefényét” az első unokát. Fáradt kis öregasszony volt, kékes ajka között hangosan szedte a levegőt, de Gyurikának este a két házzal távolabbi hentestől feketehurkát, parizert, tepertőt hozott és Rónabácsitól zsemlét. Azt, hogy ő mit evett, el is felejtettem. Még lefekvés előtt egy kis kvarglit is kapott némely este, meg teát. Amikor jött a háború a tea planta lett és a citrom kis tabletta, de semmi aromája nem volt.

… Nem voltak gazdagok, de apja nem ivott, hadiüzemi dolgozó lévén 2-3 pengővel több volt a fizetése mint másoknak és otthonmunka után cipők kopott sarkait javítgatta, abból is jött egy kis pénz, ha nem is sok.

… Emlékszik a tányérokra. Fehér „porcelán, szélein nyomott girlandok futottak, még manapság is látni belőlük.

A szekrényből előveszi a zsolnay tányért, a készleteből, ahogy anyja mondta, ZSOLNAYT. Forgatja a kezében. Hiánytalan a készlet, hibátlan. Mondta a lányának, hogy majd megkapja, ha akarja már most is.

… Minek? Kérdezte a lánya? Majd fölrakja a padlásra.

Olyan volt, mint egy pofon. Váratlan és nagy. De elmosolyodott, nem is felelt.

… A szekrényből poharat vesz elő. Csiszolt kristály, már 50 éves. Van két olyan pohara is, amely 100 éves is van. Vékony üveg, finom mintázattal. Manapság csak vastag plump vackokat kapni. Érdemes olyan helyeken keresgélni, ahol régi háztartások, hagyatékok darabjai fellelhetőek. Megtörölgeti puha flanelkendővel, bort tölt a csillogó pohárba. Lassan kortyol, nézi a vörös fényt. Kívül a pohár fehér fénye, belülről a bor vöröse, sajnálja a lányát. Nem ismeri az örömök simogató melegét, a tárgyak lelkét Más értékrendek szerint sorolja a dolgokat. Nem tőle tanulhatta, biztos.

… A lakásban 80-100 éves bútordarabok. Nem modern vacak, de szereti őket. Szokás. A szokásainak rabja. Öreg ember már. Szemét végigfuttatja a könyvespolcain. Nevetve szokta mondani, hogy már 19 méternyi könyve van, mert meg kellett mérni, hogy elférjenek, de már megint itt-ott kupacok halmozódnak, … Minden kötet címét ismeri. Sőt, olvasta is. Lánya megkérdezte, hogy mit olvasson. Nem tudott felelni. Ö 9 éves kora óta olvas, most mit mondjon a 40 éves lányának? Tényleg, mit is olvasson? Mosolyog. Reméli nem látszik a sajnálkozás. Aztán vállat von.

Nem ő nevelte a lányát.

… Forgatja a tányért. Vágja a földhöz?

Aztán megtörli és szépen visszateszi az polcára. Megállapítja, az üvegpolc poros.

Neki már van ideje letörölgetni.

… A tányérok nem nagy értékek, a kristálypoharak sem. Csak az ő életét töltötték ki, csak ő hurcolgatta országokon keresztül kis értékeit, hogy talán egyszer valaki …

Senkinek nem kell.

A padláson sincs hely.

Vagy mégis?

Ismerős kapirgálást érzett a talpánál. Ahogy odanyúlt, az ujjába kapaszkodó kezet érve elmosolyodott. Szervusz Vírusos, nevetett a tenyerén elhelyezkedett barátjára. Szervusz, morgott vissza kedvetlenül barátja és morogva helyezte magát kényelembe.

Az Isten kíváncsian kérdezte, mi újság, mi van veled? Kedvetlen vagy. Valami bajod gondod van? Mondjad csak!

Megette a fene, mondta Vírusos. Nem jól csináltad ezt. Az ember az elején nem is tudja, hogy mit csináljon, aztán mire rájön, már nem tudja tenni. Fáj a hátam, a lábam, a derekam, a, …

Talán azt sorold, ami nem fáj, mosolygott az Isten. Én is pont így vagyok vele, de kinek panaszkodjak? Senki nem vesz komolyan.

Vírusos lemondóan legyintett. Én is így vagyok vele. Tudod, elméletben annyira törődnek velem. Aztán ha kell valami,.... Na megette a fene az egészet. Nem okolok én senkit, magamnak csináltam az egészet. Pont úgy, ahogy te !

Az Isten bólogatott, de kissé gyanakodva nézte Vírusost. A hangján érezte, hogy valami piszkálja barátját. Felemelkedett ültéből és tenyerén Vírusossal elindult a laboratórium felé. A falat megkopogtatta és elkiáltotta magát: Ferke!

Kávét szedett elő, csészéket. Luci Feri kis barna nádcukros porcelánedénnyel érkezett. Még az ajtó előtt elhessentette magáról a kissé csípős és poshadt kénkőszagot, hogy a laborba már jázminillattal lépjen be. Barátságosan üdvözölte Vírusost, mint régi ismerőst. Ültek az ablaknál, a messzi sötétség megelevenedett előttük. Látták a gomolygó ködöt, az alaktalanból felsejlő formákat, ősi sejtelmek érzete rémlett föl előttük. Mintha sikoltás, nyögés, csecsemősírás hallatszott volna, a ködben fények villantak,... Kortyolták a kávét. Milyen rég is volt érzékenyült el Ferke és az Isten Vírusossal együtt bólintott. Vírusos hátra dőlt, szemét lehunyva csendesen kérdezte: Nektek ki volt az anyátok?

Olyan csend lett, hogy a szomszéd galaxis szélén egy szúnyog légzése mint zúgó szél hangzott és az Isten, meg Ferke egyszerre kérdezték: Hogyan, ki az anyánk? Tanácstalanul néztek egymásra és hirtelen rádöbbentek, hogy nem is tudják. Felrémlett előttük Kronosz alakja, de az anyjuk képe nem jelent meg. Pedig hát Vírusos kérdése vitathatatlanul logikus volt, vagy annak tűnt, mert az élők mind anyától származnak. Ők pedig élők, tehát,... Töprengve néztek a barátjukra. Mintha szomorúság lengett volna felettük. Zavartan hallgattak, Ferke krákogott, felállt töltött magának és kezében pohárral kezdett mesélni.

Úgy volt, hogy nem is emlékszem, csak már arra, hogy bármit csináltam, mindenki azt mondta, ejnye Ferke, bezzeg az angyalkák. Soha nem láttam egyetlen angyalkát sem, de talán vannak, sőt biztos. Bezzeg Angyalkák. Ugye Isten? És az Isten helyeslően bólogatott. Olyanok talán, mint a bezzeg a kis Krampuszok. Kell hogy legyenek. Mosolygott.

Az Isten sem emlékezett. Csak Kronoszt tudta emlékezetébe idézni, akinek a hátát látta mindig és Zeus barátjára, akivel együtt játszadoztak egy időben és szinte testvéri szeretet fűzte egybe őket. De az anyja? Arra nem emlékezett. Összenéztek Ferkével, egyszerre fordultak Vírusos felé és egyszerre kérdezték: Te tudsz valamit? Vírusos bólogatott, és lassan kezdett mesélni.

Senki nem tudja, hogy mikor, olyan régen volt. Még a hidrogén magja körül sem keringett az elektron,még teljes mozdulatlanság és csend volt, még Universum sem létezett, csak egy ködcsomó, melyről nem lehetett tudni mit rejt a mélyében. Nem tudni, hogy mi történt, valahol a sötét mintha nem lett volna annyira sötét, mintha a csend nem lett volna olyan mély. Mintha és a köd megremegett. Messziről egy hang hallatszott és a hidrogén magja körül egy elektron kezdett kerengni, felizzott a köd, közepéből Ananké emelkedett fel és minden atom egy óriási orgazmus hatására elindult pályáján.

Anaké mezítlen testén csorgott az Idő, a testből a megtermékenyült Világok hullottak minden felé és az feltűnt Időre pillantottak némán, mert senki nem akarta, hogy elmúljék. Az anyag lábai előtt hevert és ahol elhaladt, már semmi nem volt többé olyan, mint azelőtt. Kitűzetett a Cél, utolérni az Időt, együtt haladni az Idővel, megelőzni az Időt és visszamenni oda, ahol már egyszer elhaladt.

Isten izgatott lett. Kronoszt mondod, Kronoszt? De ki volt az apja, anyja, kérdezte izgatottan. Valami mintha rémlene !

Uranos, a gondolat, a ködben, a Khaosban rátalált Gaiára, az anyagra. Összekeveredtek és amikor szétváltak, megszületett Kronosz. Azóta tudja az anyag számlálni önmagát, azóta tudja a gondolat, hogy csak az anyaggal együtt létezik.

Luciferke felállt, mindenkinek hozott egy pohár italt. Olyan érdekesen mesélsz Vírusos. Jó hallgatni . Az Isten is bólogatott, nevettek és ittak egy kicsit. Luciferke megkérdezte: Rólam mit tudsz? Rólad? Majdnem annyit, mint ikertestvéredről, Istenről. Mert ti olyan ikrek vagytok, akik a másik nélkül nem léteznek.

Összenéztek. Isten és Luciferke vizsgálták egymást, aztán Lucinyferke szája kezdett fülei felé nyúlni. Isten is nyitott szájjal nézett hol Vírusosra, hol Ferkére, aztán hangosan kezdett nevetni. Na látjátok, mondta Vírusos aztán csak kérdezte: Ti nem is tudtátok? Nem, mondták mindketten, csak az lehetett gyanús, hogy ahol az egyik ott volt, mindjárt előkerült a másik. Na látjátok, mondta Vírusos, majd folytatta. Szóval úgy látszik, a nagymama, Gaia már megvan. Na de ki a következő, ezt kéne kitalálni. Bizony, sóhajtott az Ikerpár egyformán. Mint látjátok, már valószínű apa van és talán valószínűsíthetjük anyukát is. Meg ugye a testvérek! Milyen népes család vagyunk ! Kiáltottak fel az ikrek vidáman és átölelték Vírusost. A nagy öröm után az Isten gyanakodva kérdezte: Honnan tudod te ezt Vírusos? A válasz megnyugtatta, hogy régi pergamenekből és Luciferke is kivételesen helyeslően bólogatott. Vírusos arra gondolt, milyen könnyen hisznek az emberek, ha hinni akarják a dolgot. Sóhajtott és megpróbálta folytatni két barátját megajándékozni egy anyával, még ha nem is volt meggyőződve jómaga sem. Látva barátai izgatott boldogságát, már kezdte remélni, hogy eltalálta a valóságot. Gondolatban Rheahoz fohászkodott segítségért.

Nézte az ikreket. Isten szelíden merengő, ellágyult pofáján ugyanaz a sóvárgó vágy derengett, mint Luciferke kissé markánsabb vonalain és valójában a hasonlóság félreismerhetetlen volt. A vágy, a kívánság és remény, a két anyátlan arcán úgy ragyogott, hogy nem lehetett csalódást okozni nekik. Vírusos tudta, hogy minden szavát várják, hiszik, mert hinni akarják. Felnézett a derengő csillagok felé, talán egy elmosódott női arcot látott, barázdákkal, melyeket Kronosz rajzolt a szép vonásokra, két csodálkozva összecsapott kezet és kutató szemsugarat az ikrekre vetődve. Mikor látta, hogy Vírusos is észrevette, beleegyező bólintással fogadta magáénak az ikreket. Vírusos tehát mesélt, az ikrek boldog és kíváncsi mosolygással hallgatták minden szavát.

Már sötétedett. Az Isten állt az öreg Föld mellett és simogatta ráncos arcát, kezét. Halkan, súgva kérdezte: anyu, miért nem szóltál? Miért nem mondtad, hogy a fiad vagyok, hogy nélküled nem is lettem volna, Látod, nem is tudtam, mégis mindig szerettelek. Tudod, mennyi ajándékot adtam neked, a Napot, Holdat, a Csillagokat és ezernyi mást. Táplálékul adtam a gyümölcsöket, társnak az állatokat, dísznek a virágokat és öltözetnek a füvet, az erdőt. Bocsáss, meg, hogy az embert is adtam, nem akartam rosszat. A Föld csak mosolygott, kezével simogatta az Ő nagy fiát és az Isten csak a meglebbenő szellőre felnézve látta, hogy anyu másik kezét az iker fogja. Fekete pofáján fénylett a boldog ragyogás. Ő is suttogott: Anyu!

Rhea boldog volt. Számtalan gyermekei közül kettő megjelent ráncos bőrét simogatták. Az érintésre elsimultak a ráncok és Rhea boldogan forgott, karjaiba kapva gyermekeit az Istent és Luciferkét. Az ikreket, akik csak a Földön vannak, akiknek végtelen birodalma akik belőle indulnak ki, mert az ember, megteremtette Őket és nekik adta az egész világot. Forogtak, kacagtak, csak akkor vették észre Vírusost, aki ült a mezőn egy fának támasztva hátát és kissé horkolt. Körülállták és hangosan nevették. Vírusos kinyitotta a szemét. Megpillantotta őket és elmosolyodott. Hajnalodott. Világosság támadt és egy örömteli nap indult. Mindannyian remélték, évezredekig tartó rend kezdődik.

Ady, ma is időszerű, hiába bontják el emlékművét.

*

Ülj törvényt, Werbőczi

Szende Pálnak küldöm.

Még magasról nézvést
Megvolna az ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák.
A Föld nem tud futni,
Csak a Földnek népe
S ezer Kinizsi sem
Térülhet elébe.

Nagy az idegen Föld,
Sokasul az útja,
Tegnap csatatér volt
S ma puszta a Puszta:
Éhes magyaroknak
Nem futja a kedvük,
Míg az igazukat
Tán kiverekedjük.

Verekedés közben,
Hajh, ürül a korcsma,
Menekül az inség
Szökve, bukdácsolva.
Bécsben a korcsmáros
Tán még nem is sejti,
Vagy ha tán sejti is,
Könnyen elfelejti.

Éles a hajósíp,
Hallja baj-tetőzve
Zselénszky gulyása,
Tisza urak csősze.
Hivogatja a síp,
Nyomor eldobolja:
Úgy elfogy a magyar,
Mintha nem lett volna.

Elmegy a kútágas,
Marad csak a kútja,
Meg híres Werbőczi
Úri pereputtya.
Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hivasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.

A függőágy gyengéden hullámzott a két galaxis között. Az Isten nyújtózott benne, kezében áttetsző kehelyben a nap tört fényét áteresztő nektárral.

A távolból valami dúdolás ütötte meg a fülét, elmosolyodott és hangosan kiáltott. Hahó! Vírusos! Halihó, harsogott a válasz és már fel is tűnt Vírusos barátaival, Istenkével, Ubulkával és mögöttük Őrangyalkával.

Gyertek, gyertek, kiáltott az Isten és vidáman integetett. Maga mellé akasztott még néhány függőágyat és üdvözlően emelte poharát az érkezőkre. Istenke és Ubulka a felhőmezőre nyargaltak és Őrangyalka kötési pamutgombolyagját kezdték dobálni.

Vírusos is emelte a poharát, az Isten nektárral töltötte, spéci diétással és élvezettel szürcsölgették a finom nedvet. A vendég is ringatódzott a netzben és mosolyogva nézték a két ádázt, ahogy dobálják a gombolyagot és Őrangyalka megpróbálja visszaszerezni.

A vendég halkan dúdolta a dalt, melyet az úton jövet zümmögött,

Gyevuska, nyújtsd a kis kezed,...

…. csillagfény hullt le ránk,....

elfelejteni nem lehet,

ő dalolta de rég...

Az Isten belebámult a kehelybe, arca kikerekedett és bekapcsolódott a dallamba. Mély hangjára rezgett a csillagfény és a galaxisok, pillantása puhán ölelte Vírusost, micsoda dalokat tudsz te, mondta gyanúsan lágy hangon.

Ittak és dúdoltak. Luciferke és Lucibaby is egymásra néztek a szomszéd kertben, a Vírusos jött, mondta Baby és elnevette magát. Ahá, szólt Ferke, miközben még egy lapát szenet dobott a tűzre.

Az Isten is zümmögni kezdett valamit,

…..és mint egy fuvallat felröppent a dallam. Beleborzongtak a völgyek, a fák, az állatok nőstényei, a madarak égnek emelték szárnyaik, méz cseppent virágkelyhek mélyén, szarvasok bődültek az erdőkben,

Vírusos hallgatta a dalt és mikor az utolsó hang sikoltása is elcsengett, felemelte fejét, csendesen szólt: gyönyörű: Mesélsz majd róla?

Az Isten ránézett, az emlékezés lágy fénye ragyogott az arcán és valahová a végtelen végére nézve kezdte: Meséljek? Tudod, nemrégiben 5, vagy 6 milliárd éve ,..

… Még ifjú házas voltam, bár nem először, (Pszt, mással is megesett) és vasárnap délután ültem a fürdőkádban. Habfürdő a víz tetején, zöldalma és lustálkodás, mikor is minden pajzán gondolat nélkül, csak egyszerűen eszembe jutott, hogy megkérem az én kis szívemet, mosná már meg a hátam.

Jó volt a kádban feküdni. Gyerekkoromban víz melegedett mosófazékban a spóron, olyan ezüstszínű kissé vízkövesben és este a nagylavór, fehér zománcos, aztán később ónozott lemez aljú, olyan mint amit többen ismertek.

…. Na, mondom, szívem! És szívem jött. Nem vettem észre nagy lelkesedést, de el voltam foglalva a meleg víz, a habfürdő örömeivel, és csak tartottam a hátamat. Nem nyögdécseltem, a szívem kis kezű, nem nehéz asszonyka volt, félkézzel is feltudtam kapni. Vékony csontú, de kerek formájú, … Na, szóval fiatal házas voltam.

Másnap munkából mentem haza, asszony később, délután voltak órái, elkezdtem kaját készíteni. A piac az út másik oldalán, még Skála sem volt, csak kofák. Egy ugrás és zacskóban paprika, paradicsom, korabeli kutyakolbász 2,70 10 dkg. A kutya válogatott, nyersen megette, mi inkább főve meg lecsó hozzá, vagy mustár, szegedi cipó.

A nap elkerült a ház túlsó felére, az árnyék kezdte takargatni a piac standjait. A forgalom alábbhagyott, a villamosok lépcsőin már nem lógott senki. A kirakatok lámpaszemeikkel nézegették az aszfalt szürke foltos lapját, a cipőboltban cipők, a közért pultjain füstölt és füstöletlen finomságok, minden készült a vacsorához. Hűtőben felvágott, és minden jó, már csak az asszony hiányzott.

… Megjött.

Kis csomagocskát hozott, nekem ajándékot. Örültem, milyen kis aranyos az én ….

Kibontottam a csomagocskát. Egy szép, fehér, 70-80 cm hosszú habszivacs csík volt benne, a két végén valamilyen fogófélével, azzal lehetett a háton húzogatni.

Megköszöntem, felakasztottam a fürdőszobában.

A vacsora nem esett nagyon jól.

Mikor eljöttem, nem hoztam magammal, pedig én kaptam, az enyém volt.

Próbálom kezelni a felszínt, nehéz. Viszont a nyomtatóm patronját meg tudom tölteni. 17€-t kérnek egy gyári patronért, egy €-ból töltöttem. Nem mindegy! Keresgélek más blogokat, egyenlőre nem találok Az is meglesz. 

Nem működik.

… az eső egyhangúan hintette hideg cseppjeit. Luczy Ferke fázosan húzta össze trencskóját és igazított a vállán logó hátizsákon. Két kába lélek volt benne, a napi sovány zsákmány, gyenge nap volt. Az úton felnézett, látta Vírusos ablakában a fényt. Szeretettel gondolt az öreg barátjára, az egyetlenre, aki soha nem akart tőle semmit, aki barátjának szólította, őt akit mindenki megvetett, félt, lenézett, utált, csak egyedül Vírusos szólította barátjának, szeretettel karolt bele, védte mindenhol, csak Vírusos nyitotta meg ajtaját, osztotta meg vele ételét, italát. Vírusos kezelte őt egyenrangúan más Istenekkel, háza népét ás istenségek háza népével. Vírusos nyomott kis barackokat a krampuszkák feje búbjára, üdvözölte Luczy Babyt úgy mint más istennőket és, hogy Luczy Lizy szoknyája körül IS legyeskedett, hát Istenem. Elvégre sógorasszony felnőtt nő!

Elhatározta, be is ugrik és gondolatot tett követett. Az ajtó nem volt zárva, a hálóból szűrödött ki egy kis fény. Benézett és látta, hogy Vírusos fekszik az ágyon, nyugtalanul fészkelődve. Fejére kócosan borult a haja, kezeivel magára húzta a takarót, teste nyugtalanul rángatódzott, lábai rugdalództak, mint aki nehéz harcot vív. Homlokán apró cseppek izzadtsága és szája értetlenül motyogott.

… Ferke gyorsan letette hátizsákját, okosát előkapva beleszólt. Jöv.... hallotta a választ, az első volt Lizy, aki érkezett mert olyan az asszonyszív. Az Öreg is csaknem ablakostul zuhant a házba, és Lilith egész illatfelhő közepette vonult be. Rápillantott Vírusosra, aztán csak egy mozdulattal parancsolt ki mindenkit a szobából. Mikor egyedül maradt az öreg férfival, egyetlen mozdulattal akasztotta le Zsóka képét a falról és tette az öreg szív fölé. Elcsitult a harc. Az arc elsimult, eltűntek ráncai. Egy boldog ifjú mosolygott a gyűrött párnán, arcát Lilith asszonyi tenyerébe hajtotta, csak halkan suttogta: Bubu!

És mosolyogva álomba szenderült.

Az esőcseppek alig hallhatóan kopogtak az ablakon.

… A hangverseny közönsége ott lapult az árkokba. Mindenki az előadás utáni bankettre gondolt, senkine eszébe nem jutott a takarítás.

Megszólaltak az üstdobok. Dübörgésük szilánkokra törte a csendet és a géppuskák éles pattogása mint üvegcserepek szóródtak szét e mező felett. Aztán egy pillanatra csend lett. A karmester felemelt pálcájára figyelt mindenki, a következő tétel kezdetére, mikor egyszerre egy eddig ismeretlen hangszer sikoltó sivítása majd az elkésett dörrenés és vijjogás és folyamatos dörgés …. a közönség felüvöltött félelmében és remegve bújt a zsöllyék aljára, vinnyogott a lesújtó dobverők hangjára az üstdobokon …

Az égen izzó csíkokat festettek a rakéták és ahol becsapódtak, a földből vontak függönyt arcaik elé. Pompás színjáték volt. A dörgés mélyén felzúgott a Hurrá és vég elláthatatlan tömeg hullámzott fel, gördült előre. Az orgonamuzsika vitathatatlan sikert aratott.

Mire a nap felkelt, csak a csend terpeszkedett a hómező felett és a metsző hideg a fehérség tetején. A fedezékek mélyén emberek meredtek maguk elé, szemükben holt-hideg, értelmetlen fény égett. A tisztek is beleremegtek, mikor a hangok felrémlettek bennük, voltak, akik az apokalipszis lovainak nyerítését vélték hallani.

A katonák egymásra néztek. S6emükben a kérdés: Az Oszkolnál, a Donnál, a Volgánál védjük Németországot?

Feleljetek anyámnak! Hol a fia?

Feleljetek az asszonyoknak! Hol a férjük? Hol gyermekeiknek kenyéradója?

Feleljetek a gyermekeknek! Hol az apjuk?

És Kletszkaja, Kalacs felől dörgőtt az ég, a föld, elborult a menny, dübörgött a pokol.

Az ezredes kérdezett.

Létszám?

300 fő jelentem.

A bevonuláskor 17 000 volt a hadosztály létszáma.

Még csak november vége felé jártunk.

… Új blog, új blogfelület. Nos akik nem tudják, nem vagyok jobboldali, ám baloldali sem vagyok. Hogy Orbánt utálom, nem jelenti azt, hogy Gyurcsányt szeretem, nem bizony. Nem egyik kutya, másik eb, hiszen e kedves állatokat nagyon-nagyon szeretem. Mondjuk egyik 19, másik egy híján 20

… A régi rend arisztokratája voltam, de lázadó szellemű. Így aztán ifjonti hevületben túl nagyra nyílt a pofám, sőt olyan nagyra, hogy már nem is tudtam becsukni.

A történelem nekem mindent későn hozott el, nem is érdemes szólni róla. Nekem már semmi se jó. Legfőképpen visszavonhatatlanul öreg lettem.

… Hogy akkor az apák ellen lázadtam, csak természetes, Híján voltam az apák bölcsességével, türelmével. Menekülőre fogtam a dolgot, és kifosztottan eljöttem. Buta is voltam, tudhattam volna, hogy 45 évesen a kapitalizmus eldob.

Morgó mindent kifogásoló vénség lettem.

Ez az igazság, most már mindegy. Kaján vigyorral látom, hogy az utánam jövők hogy lépnek bele a cipőmbe.

Csak az új fiatalság fogja az új utat megtalálni. Mi már legfeljebb csak az irányt tudjuk mutatni.

… Arra, arra!

73 éve, hogy az Élet győzött a pusztulás felett. Nem olvastam a megemlékezésről. Nem baj, azért én emlékezem .                                                                                                                 A mai fiatalok nem tudják, hogy miért nem az Uraltól keletre a homokos pusztákon élnek, a mai fiatalok nem tudnak semmit. Nem ismerik a rádiózás recsegő szépségeit, az izgalmakat a sercegő szavak mögött, a mai fiatalok nem értenek semmit. Jó nekik? Szegények, ...

Emilke kapott egy ímélkét, hogy írjon valamit kontrolképpen, müxik, vagy nem müxik. Na, úgy rendelésre. Gondoltam, az írásgyakorlat elemista könyvből kellene, aszongya, az elején  Ú,Í,R, Ír, Úr, Úr  Ír, de ez valahogy már elfelejtődött. Sajnos. 

Aztán Pestet kellett felhívnom és csak úgy mellékesen  kiderült, hogy szakad az eső. Így indult el a valamikori, 70 évvel ezelőtti este emléke.

Családlátogatásból hazafelé menve a sűrű hóesésben ültem a szánkón. Apám és anyám mentek elöl, fogva a hosszú zsinórját a nagy szánkónak, én csendben ültem és bámultam a hatalmas pelyheket. Azt hiszem, akkor láttam a legnagyobb pelyheket életemben. A hó már nagy volt. A lépések hangja sem ért már hozzám, a lámpák sárga fénye csak gyenge fényfolt volt az óriás pelyhek kavargásában. Visszanéztem, sehol senki, elől csak árnyékok mozogtak és féltem rettenetesen.
A csönd megfoghatatlan volt, soha még ilyet nem tapasztaltam. 
Sírni kezdtem, és anyám felvett, el nem tudván képzelni, mi bajom lehet. Kérdezgetett, visszatett a szánkóra, csak nagysokára szipogtam ki, hogy nem akarok a némautcán menni.

Már elszálltak az évek, néha-néha hosszúnadrág is került rám. Biciklivel becsavarogtam már sok-sok kilómétert, de valahogy úgy alakult, a Néma utcát mindig elkerültem. A közelmúltban arra jártam. Nincs már Néma utca, a városépítő őrület felzabálta a növekvő fák alatt az utakat, kis házakat és ott is kinőttek a város gennyes pattanásai a toronyházak. Fölzabálták a várost, az embereket, a fákat, az ember léptékére mért házakat, és néma sziklatömbökként, fenyegetőn terpeszkednek a városon.

 Hol vagy Néma utca, hol vannak búvó házaid, hol a városom, hol az életem?

 ….....és setétség vala....

és Emilke forgolódott, az a rohadt takaró, meg a lepedő is gyűrött volt.,....

és Emilke szólt, legyen világosság! Felkapcsolta a villanyt és elfáradva megpihent.

A sötétség pedig elkotródott a sarokba.

Így jó ez elsőre.

…....legyen mennyezet a víz között.....

és Emilke szemét kinyitva látá,

hogy feje felett mennyezet vala,

és Emilke szólt, legyen mennyezet is, ha már világosság vagyon.

Imigyen pedig el lett választva a mi lent vala, a fent levőtől.

És jó, hogy már fentebb és lentebb is van a világosság és setétség mellett.

És Emilke fáradtságát új fent pihente, a második lépés után.

…......gyűljenek egybe az ég alatt levő vizek ….

és Emilke sétálni kezdett a meleg homokon, de mert talpacskáját bökte a kavics,

füvet is akart a lába alá, meg gyümölcstermő fát a feje fölé.

És a világítókat felraká a napnak a Napot és éjnek a Holdat, meg csillagokat.

És étvágyat kapván a munkától, rántott halra, meg sertésbordára, gyorsan még mindenfélét is akart Emilke.

.És lőn

És ízlett a borda.

És kezdődött a baj. A bordával.

…...Valának pedig már fények és árnyak, vizek és egek és földek,

sőt Emilke valahogy nem akarta a bordát a kezeiből kiengedni

és Isten tudja, miért! Miért? Ki Tudja? Isten?

És teremtsünk Istent a mi képünkre és hasonmásunkra;

és uralkodjék Mindenekfelett, a Mindenható.

És Emilke leült a porba, a bordával elkezdett mindenféle

ákom-bákomot húzgálni, de nem ment.

Nézte innen, nézte onnan, így sem, úgy sem találta megfelelőnek.

És Emilke törte a fejét, a porban egyszerre csak egy nagy kérdőjelet látott.

Tényleg, milyen Istent is akarok, gondolkodott Emilke.

Elfáradt Emilke a nagy gondolkodásba, feje alá tette a bordát és

szundikálni kezdett a nagy gondolkodás közben.

Milyen Istent is kellene teremteni, és miből, mikor csak egy bordája van?

Álmodott valamit. Mintha a feje mellé ült volna valaki, aki elhessentette a

legyet az arcáról, míg szundikált, aki a napfény melegét ráterelte, hogy ne

fázzon alvás közben, aki a tenyerét a feje alá tette, hogy ne nyomja a föld.

Valakiről álmodott, aki inni adott szomjas álmában, aki kezével elűzte a

szelet, hogy ne fújja testét, valakiről álmodott

Emilke felriadt. Feltekintett.

És ott ült fejénél az Isten, körötte illatoztak a virágok, állatok pofájukat

felé fordítva álltak, míg az Isten csendesen aludt, csak keze volt Védőn Emilke felett-

És felült Emilke, az Isten mellé, vállát tartva az Ő barátja fejének alá

és el nem engedte azt a bordát.

..a TÁNC

A zene jó számokat játszott, Joli jókedvűen táncolt és hihetetlen, a szája s járt. Jól sikeredett az este. A lánynak keletje volt a táncoló fiatalabbak között, szép és dinamikus mozgása vonzotta a tekinteteket. Arca kiszínesedett, lélegzete szaporább lett és blúza alatt mellei sejtelmesen rezegtek. Örömvolt nézni a táncot még az idősebb hölgyeknek is, akik gyakorta fanyalogtak a fiatalabbakat látva.

A lány visszament az asztalhoz, poharából kortyolt, jókedvűen mesélt az öregnek. A szünet után a zenekar felől megcsendült valami, majd egy remegő hang szökött ki az egyik hangszerből, tangót kezdtek játszani. Az öreg felállt, kezét nyújtotta a lánynak. Megálltak a még félig üres parketten, az öreg a lány derekára tette a kezét, a lány feje ráhajlott a férfi vállára.

Feltűnő volt a fehér haj, a vörhenyes barna bozont között a különbség, ahogy a dallam felröppent, a nő fejét, vállait hátravetve lábaival kis oldallépést tett, társa hullámzó vállára tett kézzel úgy ringott, repült, mint színes pillangó a virág körül. A férfinak alig kellett mozogni, lágy léptekkel haladt, forgott és a színes lepke röpködött, hajlongott, lebegett a karján. Szép látvány volt, néhányan megálltak nézték a különös táncosokat. Idősebb nők elálmodozó tekintete, fiatalok csodálkozása, férfiak mosolygása vette köröl őket, és lebegtek a zene hullámain.

…...”Hervadt falevél hullt a fáról,...” a dallam zokogott a húrokon, egy zongora adta az alapot és a dobos seperte a bőrt, a zenekar többi tagja leeresztett hangszereivel várakozott. Forogtak, hajladoztak, repült a hajzuhatag, remegtek a mellek és meséltek a lábak, amint egymás felé közelítve vagy távolodva lebegtek a talaj felett..

…..”mert szívem csak őérte ég”

és a lány feje visszahullott a férfi vállára, megálltak. A nő felemelte az arcát, és egy villámgyors mozdulattal megcsókolta a férfit. Kicsit csúfondárosan elnyújtott hangon mondta. Mein Mann! És nevetve indult az asztalhoz.

Az este már nem sokat ült, kézről kézre vitték, táncoltatták. Éjfél előtt megritkult a közönség, ők is a kocsihoz sétáltak és még negyed óra sem telt el, hogy otthon voltak.

Joli álmodozva nézte az öreget és csak néha csóválta a fejét.

Tánclépésben indult a fürdőszobába és dudorászott.

...................Mindennapi is lehetne, vagy csak néha?

….....Szervusz Apa!

Régen jártam feléd, nem is tudom. Nem, nem, semmi baj. Nem vagyok beteg. De tudod, milyen lusta vagyok. Meg most van néhány jó könyvem. Persze, most is úgy, mint régen, fél éjszaka olvasva, sokszor alig tudom letenni. Ennek te vagy az oka, emlékszel? Igen, 70 éve, de elszaladt z idő. Mikor hétvégén Mamukához jöttél értem és az esti szürkületben kézen fogva mentünk hazafelé. Ez mindig szombat este volt, az egész heti munka után, a csöppnyi szobába én is ott voltam hétvégén. Nem, nem egészen erről van szó. Arról a nagy, fényes reklámról, a piros betűkről, az Árpádút szürke kövén remegő, vöröslő, a villamos síneken csillogó fényről. Emlékszel, mondtad, az a nagy A betű, a nagy P, az a kerek az O és az az L betű. Az Apolló mozi. És néhány alkalom után már mikor messziről láttam, én mondtam hangosan, ott az Apolló mozi. Nem is tudom már, hány üzletnek volt táblája az úton. A Dreher sör reklámja nagy bádogtáblán hintázott a szélben, a cukrászda tábláján a fagylalt tölcsérben, a torta, a kirakatban és az édesen kiáramló illat. Én mindet olvastam, a cukrászdával szemben a garni szálló, a mozival szemben a bor sör, kimért italok, kerthelyiség feliratot és ki tudja ma már, hogy mi mindent. Iskolába még nem jártam.

Emlékszel? Persze, mikor megfogtad a kezem és elmentünk a könyvesboltba, ott az utca végén, a Kisfaludy utca és Baross u. sarkán. A piciny üzlet barna ajtaján csillogott az üveg, bent különös illat, a papír izgalmas szaga, a könyvek varázsa.

Te ott álltál velem, kicsit tanácstalanul, egyikőnk sem tudta, hogy mit is kellene, de a kis, szemüveges, őszes szakállú úr csak ránk nézett és tudta.

Szóval ti, ketten. A kezembe adtátok a betűt, és elindítottatok egy úton, látod? Ez lett az eredmény.

Hogy ez ki, itt mellettem? Hát a Joli. Igen a Joli. Jaj, ugyan már, Apa. Én találtam ki. Csak úgy van. Na ne, maradjunk annyiban, ö a Joli.

Térjünk vissza a könyvekhez. Nemsokára arra fogok járni, megnézem, hogy a kis üzlet ott van-e még. Legutóbb arra járta, még ott volt, láttam kívülről, messziről a barna faajtót, a másik oldalon a sarkon a kis trafikot.

Láttam? Vagy csak úgy emlékszem? Mikor is volt? 20 éve, vagy 70 éve?

Nem is tudom Apa, olyan feledékeny vagyok az utóbbi időben.

Na, majd legközelebb beszélgetünk, gyere Joli, menjünk.

Viszontlátásra Apa, vigyázz magadra!

Hallod Istenke? Szólj az öregnek, hogy vigyázzon Apára.

Szervusztok!

El kellene küldeni Vaskuti bíró úrnak

..Akinek csak baráti szava ért el hozzám, akkor is, ha másként gondoltuk