Már 64 éve,egy dalcím,

J’attendrai.

Forgott a viaszlemez és a felhúzhatós gramofonon halkan szólt a sötét lakásban. Két lány táncolt egymással,Erzsi,a barna,erős lány,aki eleven temperamentumával a táncban a vezetést vállalta és Nelly. Emilke csak ült és bámulta a két lány lebbenését és felügyelt a gramofonra. Nelly,a hollófekete hajú,karcsún törékeny gyönyörűség mint virágszál a szélben,ringatódzott a zenében. Sok este hullámzott a tánc,és nem tudni,hogy a két lány örült jobban,vagy Emilke. Időnként margarinos vitapricos kenyeret majszoltak,Emilke anyja hozta Már a novemberi esők áztatták az udvart,a reggelek hűvösek voltak. Emilke nyargalt az iskolába,majd gyorsan haza,lecke és várta az estéket. Botfüle egy dallamra emlékezett,J’attedrai... Aztán egyszerre vége lett a táncnak és Emilke hiába kérdezösködött,nem kapott választ. Másnap,a lecke mellett ülve,délután zörgettek. Apám,anyám is otthon voltak ,és apám ajtót nyitva két katona között Erzsit látta. A katonák Erzsivel bejöttek,anyám rémült arccal azonnal kávékészítésbe kezdett. Erzsit leültették,a katonák is helyet foglaltak. Itták a kávét,és elmondták........ Éjjel zörögtek Erzsiék ajtaján, Nyilasok. A két lányt elvitték az újpesti nyilasházba. Több zsidóval együtt,.... Nelly rémült volt,élni akart. Az őrnek mondta,ő még szűzlány,ő... csak ne öljék meg,hagyják élni. Hajnalban lehajtották őket a Dunapartra. A novemberi köd még a víz felett nyújtózott, a túlpart elbújt a láthatatlanságban. Többen sírtak,mikor felállították őket a parton. Amikor a fegyverek csattanó dörgése és a golyók záporozni kezdtek, Erzsi ugrott. A víz elnyelte és a golyók nem találták el. Fülében a fegyverek dörrenésével teljes erejével járatta lábait,összekötött keze hátul mint hátúszónak egyenesbe kormányozta. Ruhája nehezékként húzta,de lábai vitték előre. A táncos lábak ereje most élet-halál kérés lett a számára. A hideg víz perzselte a bőrét,de sikerült fejét a víz fölött tartani és lábai öntudatlanul hajtották előre. Nem volt idő,nem volt víz,nem volt hideg,a halál kerülgette és elöl volt a talán menekvés. Lökte előre a testét és a feje üres volt,nem gondolt semmire. Elmaradtak a golyók,csak a víz,a hideg ólálkodott körötte és a csend. Úszott,rúgott,,míg feje valamibe beleütődött. Partot ért. Alig tápászkodott fel,lépések roppanó zaját hallotta,két magyar katona állt előtte. Ránéztek,semmit nem kérdeztek. Eloldozták a kezét, az egyik szó nélkül terítette vállára köpenyét. A két katona bekísérte az őrsre. Délután hozzánk kísérték. Anyám ruhákat adott Erzsinek ételt. A katonák nem szóltak,hagyták Erzsit pihenni,majd már este elindultak vele vissza. Apám megkérdezte:és most mi lesz?A két katona csendesen csak annyit mondott,ne aggódjanak. Hallják?-szólt a nyitott ajtóban és nem is messziről ütemesen dörgött az ég alja. Elmentek. Később tudtuk meg,Erzsit visszavitték Szigetmonostorra,és az oroszok bejövetelét egy paraszt házban élte meg. Aztán Izraelbe ment,az utolsó értesítést onnan kaptuk.

Nelly cipőjét elvitte a víz.........

…....Enyhe december van.

…..Nem volt egy szépség. Az arca kissé csontos volt, karjai egy gondolattal hosszabbak voltak a harmonikusnál, cipője is nagyobb volt, mint a többi lányé. Míg mindnyájan szögletesek voltak, nem tűnt fel senkinek. Együtt rohangásztak a fiúkkal, a folyóra jártak úszni és egyforma, lapos mellkasukról nem lehetett őket megkülönböztetni. A nyári melegben a pisilést is egyszerűen oldották meg, ott volt a folyó. Karjai, nagy lábfeje a vízben érvényesültek. Egyetlen gyerek sem úszott olyan jól, mint ő. Először csak kitartóan csápolta a vizet és mindnél tovább bírta. Ha megdicsérték, csak akkor látszott, hogy kissé szeplős bőre kipirul, fekete haja rakoncátlanul hullik a szemébe, akkor látszott, hogy lány. Aztán később máson is.

…..A barátnője a legszebb volt az egész gyerekseregben. Fekete haja mint puha keret fogta körbe barna arcát, vékony csontján az alig elmúlt gyerekkor után feszes gömbölyödések támadtak és mindenféle titokzatos rejtelmeket ígértek.

…..Mikor a gyerektestekből a női test megszületett, akkor is szívesen úszott. Alkalmazkodott a természetes korlátokhoz, de a mozgása mindig egy kicsit fiús maradt.

…..Amikor 1944-ben a dunaszerdahelyi zsidókat, több mint 3 000-et elvitték, Pestre menekültek a barátnőjével.

…..Hiányzott neki az úszás, a víz,...

Amikor úszott, a víz ölelte bőrét, a hullámok simogatták, vigyázott, hogy feje csak pillanatra emelkedjen ki a vízből, míg levegőt vesz. A hideg víz égette a bőrét, erőteljesen dolgozott lábaival, a kezeit alig tudta használni. Félt, fohászkodott az ismerős vízhez, dühödten, kétségbeesetten dolgozott. Még a fülében dübörgött a lövések csattanása, barátnője, az asszonyok, gyerekek sikolya, a férfiak jajszava, még bokájában, térdében volt az ugrás lendülete, csak karját húzta a vizes ruha súlya, szoknyája is kezdte lefelé húzni, de makacsul dolgozott, főként a lábaival. A víz felett fekvő köd barátságosan takarta az utána küldött golyók elől, mellette még fröccsent a víz, majd csend lett. Feje zúgott, könnyeit a Duna elmosta, hangtalanul, dühödten, ereje végső megfeszítésével dolgozott. Szédült, álmosodott, fázott, remegett, de valami csoda folytán mozogtak lábai, mintha valaki ütemesen rángatná, és egyszerre kezei alatt megérezte a víz alját.

….Már nem látott, már ziháló tüdejében alig volt levegő, már nem tudta, hogy mozog, köhögött, prüszkölt, reszketett, ….

….sötét lett. És csönd.

…..A katona a parton lépegetett. Puskája a vállán, a folyó túlsó partján arra feljebb tompán dörgött a lég a ködben. Lába előtt, félig a vízben fekve egy női test hevert. Néha, mintha megmozdult volna. Lehajolt, megmozdította a testet és meghallotta a nyögést.

…..Egy meleg kályha mellett kezdett magához térni. Érdes kezek dörzsölték testét, durva kendő bizsergette a bőrét, messziről elmosódott hangokat hallott. Végtagjait elengedte, ólmos fáradtság zuhant rá, köhögött, vizet köpött, meleg tea ízét érezte az ajkai között..

…..Ezt a számot megnyerte. Csak félálomba tett néhány úszómozdulatot.