És ősz volt, napos nyárvége és szombat.

….60 éve, mikor Mary, az izgalomtól kipirult arccal bújt hófehér menyasszonyi ruhájába és hollószínű haja csillogó keretbe foglalta arca rózsáit. Karcsú derekán simult a selyem, melle domborulatát a legszebb hajlatokkal emelte ki a csipke és szeme ígéretesen ragyogott. Izgalommal kapaszkodott a szmokingba öltözött fiúba, boldog várakozással, forró ígérettel és bizalommal várta a jövőt.

… már 24 éve, hogy elvitte őt a rák. Az élete szomorúságot adott. Betegség, fájdalom, hűtlen elhagyás és korai halál.

Ma lehajtom fejem,szégyenkezem, fáj az emlékezés és nincs bocsánat, mert nincs kitől bocsánatot kérni.

Egy néhány sorba sűríteni 60 évet? Az első táncot, az első hazakísérést az iskolából, a számtalan várakozást, hogy láthassam, a fájó csalódásokat, mikor „elszökött” előlem, aztán a véletlen találkozást, az ijedt panaszt és a meglepetést, mikor játszva tudtam segíteni, a döbbenten csodálkozó pillantást, hogy te ilyet tudsz?

Az első, remegő csókot, az első ölelést, …..

De akkor már több mint 4 év eltelt, vágyakozó álmokkal, ébredésekkel és a láng már hamvadozott, melytől ő oly későn fogott tüzet.

60 év. Szegényt verte az Isten. Szépséggel, szegénységgel,betegséggel szerető szívvel, lélekkel és mindennek felett velem.

Na, de csak sorban, hogy is történt?