a fáraó kiszállt a gyaloghintójából és a tehénszarral borított föld felett kissé lebegve lépett be a szalmakunyhóba. Válla körül lebegett az Isten és beszélt hozzá, hogy a jóság és erény az egyedül üdvözítő és az uralkodónak....
a fáraó türelmetlenül legyintett, ugyan, mit untatsz. A márványlépcső minden fokán egy egy szűzlány állt és a korbácsos őrök sorfala közt a heréltek kórusa énekelt, az oszlophoz kötözött rabokból oroszlánok haraptak ki néhány falatot,...
a fáraó unatkozott. Az Isten hiába súgott a fülébe, csak türelmetlenül legyintve szólt, tudom, tudom. Semmi újat nem tudsz, unlak.
És az Isten dühbe gurult. Te akartad, mennydörögte. Tapsolt és egy szelíd női alak jelent meg. Válláról az Olympos havának fehérségével vetekvő lágy selyem omlott a földig, hosszú szőke haja lengte körül alakját. Bal kezében egy papyrus tekercs és a stilus volt. Sugárzó szépsége minden tekintetet magára vonzott. Ki vagy? Idegyere! Kiáltott a fáraó. A sugárzó nőalak elmosolyodott. Akarod? Halk szava, mint szellő fuvallata, zengő húr szállt. Vigyázz! Soha nem szabadulhatsz tőlem. Idegyere! Az enyém leszel! Ki vagy?
A gyönyörű nő megrázta fejét. Fénysugarak, árnyékok, illatok, ízek, színek és dallamok, szavak, nevetések, könnyek, fájdalmak, szomjak és hideg italok, éhségek, fáradtságok, ételek, lágy fekhelyek hullottak hajának zuhatagából.
A szépsége alak a fáraóhoz lépett. Jobb kezét homlokára tette, hangja édes szomorúan csendült: A nevem Emlékezet.
És a fáraó szívét édes, gyilkos fájdalom járta át, szeméből először csak potyogtak a könnyek, majd zokogva borult a szépség lábaihoz,
Emlékezett, gyermekként fogta anyja kezét, az első macskát simogatta, vászon ágyékkötőjében a folyóparton az első csókot kapta, és csak állt, mikor a papok anyja bebalzsamozott testét a sírkamrába tették.
Hullottak a könnyei és valahol a szíve táján nagyon fájt. Felnézett, a gyönyörű nőalakot nem látta sehol, csak benne égett egy kép, fülében egy szó dobolt:
Emlékezet.