… A hangverseny közönsége ott lapult az árkokba. Mindenki az előadás utáni bankettre gondolt, senkine eszébe nem jutott a takarítás.

Megszólaltak az üstdobok. Dübörgésük szilánkokra törte a csendet és a géppuskák éles pattogása mint üvegcserepek szóródtak szét e mező felett. Aztán egy pillanatra csend lett. A karmester felemelt pálcájára figyelt mindenki, a következő tétel kezdetére, mikor egyszerre egy eddig ismeretlen hangszer sikoltó sivítása majd az elkésett dörrenés és vijjogás és folyamatos dörgés …. a közönség felüvöltött félelmében és remegve bújt a zsöllyék aljára, vinnyogott a lesújtó dobverők hangjára az üstdobokon …

Az égen izzó csíkokat festettek a rakéták és ahol becsapódtak, a földből vontak függönyt arcaik elé. Pompás színjáték volt. A dörgés mélyén felzúgott a Hurrá és vég elláthatatlan tömeg hullámzott fel, gördült előre. Az orgonamuzsika vitathatatlan sikert aratott.

Mire a nap felkelt, csak a csend terpeszkedett a hómező felett és a metsző hideg a fehérség tetején. A fedezékek mélyén emberek meredtek maguk elé, szemükben holt-hideg, értelmetlen fény égett. A tisztek is beleremegtek, mikor a hangok felrémlettek bennük, voltak, akik az apokalipszis lovainak nyerítését vélték hallani.

A katonák egymásra néztek. S6emükben a kérdés: Az Oszkolnál, a Donnál, a Volgánál védjük Németországot?

Feleljetek anyámnak! Hol a fia?

Feleljetek az asszonyoknak! Hol a férjük? Hol gyermekeiknek kenyéradója?

Feleljetek a gyermekeknek! Hol az apjuk?

És Kletszkaja, Kalacs felől dörgőtt az ég, a föld, elborult a menny, dübörgött a pokol.

Az ezredes kérdezett.

Létszám?

300 fő jelentem.

A bevonuláskor 17 000 volt a hadosztály létszáma.

Még csak november vége felé jártunk.