Emilke kapott egy ímélkét, hogy írjon valamit kontrolképpen, müxik, vagy nem müxik. Na, úgy rendelésre. Gondoltam, az írásgyakorlat elemista könyvből kellene, aszongya, az elején  Ú,Í,R, Ír, Úr, Úr  Ír, de ez valahogy már elfelejtődött. Sajnos. 

Aztán Pestet kellett felhívnom és csak úgy mellékesen  kiderült, hogy szakad az eső. Így indult el a valamikori, 70 évvel ezelőtti este emléke.

Családlátogatásból hazafelé menve a sűrű hóesésben ültem a szánkón. Apám és anyám mentek elöl, fogva a hosszú zsinórját a nagy szánkónak, én csendben ültem és bámultam a hatalmas pelyheket. Azt hiszem, akkor láttam a legnagyobb pelyheket életemben. A hó már nagy volt. A lépések hangja sem ért már hozzám, a lámpák sárga fénye csak gyenge fényfolt volt az óriás pelyhek kavargásában. Visszanéztem, sehol senki, elől csak árnyékok mozogtak és féltem rettenetesen.
A csönd megfoghatatlan volt, soha még ilyet nem tapasztaltam. 
Sírni kezdtem, és anyám felvett, el nem tudván képzelni, mi bajom lehet. Kérdezgetett, visszatett a szánkóra, csak nagysokára szipogtam ki, hogy nem akarok a némautcán menni.

Már elszálltak az évek, néha-néha hosszúnadrág is került rám. Biciklivel becsavarogtam már sok-sok kilómétert, de valahogy úgy alakult, a Néma utcát mindig elkerültem. A közelmúltban arra jártam. Nincs már Néma utca, a városépítő őrület felzabálta a növekvő fák alatt az utakat, kis házakat és ott is kinőttek a város gennyes pattanásai a toronyházak. Fölzabálták a várost, az embereket, a fákat, az ember léptékére mért házakat, és néma sziklatömbökként, fenyegetőn terpeszkednek a városon.

 Hol vagy Néma utca, hol vannak búvó házaid, hol a városom, hol az életem?