Csak úgy ki van találva

 A külső rendezettség jelzi a belső rendet

   Hunvaldot rosszul kérdezik.

A lélek pihen, a test is ellazul

A két világ úgy ütközött, mint vizek hullámai, egymással szembefutva. A mezitlábas parasztgyerekek ámulva hallgatták az úrigyerek meséit a város csodáiról, az autók, villamosok és garabonciások tömegeiről. Aztán az úrigyerek szeme nyilt kerekre, mikor a túloldalon, néhány házzal arráb a kovácsnál kötőféken vezetve a jámbor lovat, egy kicsivel nagyobb fiú jött és a kovács kezében pörgött a kalapács, szálltak a szikrák, hajlott a patkó,formálódtak a paci cipellői, gőzölgött a sárga vas a vizesvödörben. A pörkölt szaru szaga szállt a levegőben, hatalmas reszelővel formázták a patát és felszögelték a patkót. Izgalmas dolgok voltak ezek.

Néhány nap múltán az ebédnél zöldbabfőzelék volt. Azt persze Emilke nem szerette, nem is ette. Senki nem erőszakoskodott Emilkével, csak hát ugye más nem volt, így mondták, hogy majd uzsonára lesz más. Emilke vidáman ugrott játszani és nem törödőtt Marinéni vídám mosolygásával, ahogy Tamásbácsira kacsintott. Telt, múlt az idő, már egy órája is elmúlt az ebéd ideje, hogy Emilke érdeklődni kezdett, mikor lesz uzsonna? Amikor a postás jö, mint mindig. Ja, jó. Emilke 10 perc múlva kisomfordált az útra és a felvég felé pislogott, de a postás még nem jött. Az örökkévalóság délutánja pergette porszemeit és Emilke nyeldeklése közben nem látta Marinéni derüs

arcát. Az út porában minden feltünő alakot postásnak látott és mire tényleg feltünt , nyakában bőrtáskájával, Emilke már csak vánszorogva ment a tornácra, hogy már látja a postást. Marinéni marék szalmát dugott a spórba, néhány rőzseágat és a lábos alatt lobogni kezdtek a sárga lángok. A serpenyő alján sercegett a zsír, egy darabka szalonna kunkorodott, mennyei illatok szöktek a lábosból és Emilke az asztalnál elkezdte kanalazni a zöldbabfőzeléket, friss kenyérrel, sültszalonnával. Micsoda mennyei étek! A falu utolérhetetlen, friss ízei, a petrezselem illata, zsírkarikák, a sültszalonna bőrének ropogó pörce, a tejfől hűs savanyúja, mit is tudjátok ti. Zöldbab frissen a kertből, vajpuhára főve, ennyi finomságot el sem lehet képzelni.

Emilke megtanult enni. Megtanulta jóízüen elfogyasztani a tányérjába rakott ételt, az evés ősi, paraszti ritmusát, a hangtalan rágás, az ízek élvezetét. Megtanulta becsülni az ételen keresztül a munkát, a parasztember egészséges világát és helyére tenni az evés és étkezés dolgait. Marinéni felejthetetlen dús, kapros túrosbuktája, kövér palacsintái, fínom házi lekvárokkal töltve. Aranyló levesei, fűszeres főzelékek és mindezekhez az étkezés etikettje. Ki mondja, hogy a parasztember neveletlen? Aki nem ismeri. Tamásbácsi, aki a déli harangszóra az asztalhoz ült, a késsel keresztetrajzolt és mindenkinek szegett bőven a kenyérből, aki megfogta a merőkanalat és kiszedte az ételt párjának, anyjának, a gyerekeknek és magának, aki barna kezeit összekulcsolva fohászkodott és csendesen evett.

Evett az egész ház, az istálóban a lovak, a tehén, az ól malacai, a kutya, a csirkék. Csak a macska dörgölődzött a lábakhoz, mert ő külön szertartással követelte magának az étket.

Pihentek a kapák, nyelük vízben ázott, az evés, a pihenés ideje volt.

Vissza a gyökerekhez.

  Elbújni a bombák elöl

1944 tavaszán már minden hosszúlépés után, bizalmas barátok között nyílt téma volt a háború elvesztése. A sok feketeruhás asszony ugyan már régebben tudta, de az asszonyok ugye mindig, mindent jobban tudnak. Így igaz. A falvak fiatalasszonyai már rég megtanulták a lovat befogni, szoknyáik elterültek a bakon, amint hajtották a földekre a szekeret. Öregemberek rakták fel a lókapákat, suttyó gyerekek készültek izgatottan a munkában megmérettetésre. Az ország döbbenten bámult áprilisban Győr felé, megtörtént a hihetetlen, rövid idő alatt csaknem 1000 ember halt meg, dőlt össze a magyar ipar egyik fellegvára. A márciusi megszállás már csak tompa rezignátiot váltott ki a népben, csak a jobbak arca sötétedett el, szorult ökölbe a kezük. A csepeli olajfinomító, lágymányos bombázása a végét jelentette az illusioknak. Aki tehette, menekült, akt lehetett menekítettek.

Így kerültem az iskola után anyám egy munkatársnőjének rokonaihoz Tápiószele-Halesz településre. A homokon szőlő, gyümölcsfák itták a nap sugarait, az udvarokon csirkék szaladgáltak és a hízó ott röfögött az ólakban.Pest után a béke és jólét világa elevenedett meg, a bótba még volt petró, só, azt a parasztnak igazán más nem is kellett. A malomból hozták még a lisztet, otthon darálták a kukoricát, főzték a krumplit és aprították a tököt a malacnak, hogy legyen szalonna kanyarítni, meg sonka. A kemencékben még sültek az 5kg-os kenyerek, habzott a tej reggel a csuprokban.

Az állomástól olyan 8 km-re laktunk, szekér jött értünk, Tamásbácsival.

Bajsza pödrött, inge a tikkasztó melegben a nadrágon kívül, fején kopott kalap, nem a hideg levegő ellen, hanem a nap sugaraitól védték. Bandukolt a két ló, ültek a vendégek a szekérbe akasztott úri ülésen. A mai napig emlékszem a homokos dülőút sárgájára, a száraz füvekre és leveleiket lógató bokrokra. Nyár volt, olyan igazi hevü, gyerekek egy szál gatyában, mezitláb, árnyékban lihegve hűsülő kutyával, kövér macskával és kapirgáló csirkékkel.

Ottmaradtam, bár nem értettem, de azt hiszem mások sem értették, mert ha ugyan anyámékkal történne valami, velem mi lenne? Ezt persze ki gondolta át azidőtájt? Végül is mindegy volt, falun, ahol minden új volt. Állatok, ahogy pesti gyerek sosem látta. A csirkének enni kellett adni, itatni, a disznók nem csak kedélyesen röfögtek, de szartak is a disznók és a vasvillával bizony ki kellett emelni a mocskot és tiszta szalmát dobni. A parasztember, aki az állatból élt, gondozta is a jószágot.Rend volt a házban, rend volt mindenüt. Este a lovak pofájukat kivették a vizesvödörből és fejüket a gazdához dörgölték. A tehén is lefetyelt a vályúból, aztán a sajtárral, dikóval érkező gazdasszonynak helyetadva kínálta duzzadt tőgyét.

Amint a napok folyamán a lábam egyre feketébb lett és talpamon a bőr keményebb, úgy lett a hátam, karom is egyre barnább. Egy új világ nyílt számomra és egy új világ nyílt a falusi gyerekek számára is, mikor Pestről meséltem valamit. Érintkezett a két világ.

  "   a második lelkes állatezt mondá: Jöjj és lásd

     És előjöve egy másik veres ló, és a ki azon üle,

     megadaték annak, hogy a békességet elvegye a földről"      

     A gyávaság szánalmas tulajdonság.

 A végtelen vizek partjára, Um-napisti szomszédságába

     Újra a régi úton.

    Hogy is van ez, hogy is volt ez?

Parasztok, az állandóság és örök megújulás munkásai

  Mit kiáltasz, ha Pilátus kérdez?

  A derü az élet sója! ( Kiemelés tőlem) De ez a leves kurvára el van sózva!

Oltási szezon a vagyonosodásom kezdete.

Még van hol vásárolni.

1. emilke
2009. 09. 26. 20:20

Nincs okom egyetlen szavadban sem kételkedni.
Nagyon elgondolkoztató és megdöbbentő.

ami törlésre került:

1-re

nem kell megdöbbenned, te sem vagy különb.
kavarod a szart.
a biztos messzi távolból, németországból.

Őszi mulatságok

Betörték a fejemet. Miért? Azért!

 Mábocs, mondaná Felség medvéje.