Vissza a gyökerekhez.

1944 tavaszán már minden hosszúlépés után, bizalmas barátok között nyílt téma volt a háború elvesztése. A sok feketeruhás asszony ugyan már régebben tudta, de az asszonyok ugye mindig, mindent jobban tudnak. Így igaz. A falvak fiatalasszonyai már rég megtanulták a lovat befogni, szoknyáik elterültek a bakon, amint hajtották a földekre a szekeret. Öregemberek rakták fel a lókapákat, suttyó gyerekek készültek izgatottan a munkában megmérettetésre. Az ország döbbenten bámult áprilisban Győr felé, megtörtént a hihetetlen, rövid idő alatt csaknem 1000 ember halt meg, dőlt össze a magyar ipar egyik fellegvára. A márciusi megszállás már csak tompa rezignátiot váltott ki a népben, csak a jobbak arca sötétedett el, szorult ökölbe a kezük. A csepeli olajfinomító, lágymányos bombázása a végét jelentette az illusioknak. Aki tehette, menekült, akt lehetett menekítettek.

Így kerültem az iskola után anyám egy munkatársnőjének rokonaihoz Tápiószele-Halesz településre. A homokon szőlő, gyümölcsfák itták a nap sugarait, az udvarokon csirkék szaladgáltak és a hízó ott röfögött az ólakban.Pest után a béke és jólét világa elevenedett meg, a bótba még volt petró, só, azt a parasztnak igazán más nem is kellett. A malomból hozták még a lisztet, otthon darálták a kukoricát, főzték a krumplit és aprították a tököt a malacnak, hogy legyen szalonna kanyarítni, meg sonka. A kemencékben még sültek az 5kg-os kenyerek, habzott a tej reggel a csuprokban.

Az állomástól olyan 8 km-re laktunk, szekér jött értünk, Tamásbácsival.

Bajsza pödrött, inge a tikkasztó melegben a nadrágon kívül, fején kopott kalap, nem a hideg levegő ellen, hanem a nap sugaraitól védték. Bandukolt a két ló, ültek a vendégek a szekérbe akasztott úri ülésen. A mai napig emlékszem a homokos dülőút sárgájára, a száraz füvekre és leveleiket lógató bokrokra. Nyár volt, olyan igazi hevü, gyerekek egy szál gatyában, mezitláb, árnyékban lihegve hűsülő kutyával, kövér macskával és kapirgáló csirkékkel.

Ottmaradtam, bár nem értettem, de azt hiszem mások sem értették, mert ha ugyan anyámékkal történne valami, velem mi lenne? Ezt persze ki gondolta át azidőtájt? Végül is mindegy volt, falun, ahol minden új volt. Állatok, ahogy pesti gyerek sosem látta. A csirkének enni kellett adni, itatni, a disznók nem csak kedélyesen röfögtek, de szartak is a disznók és a vasvillával bizony ki kellett emelni a mocskot és tiszta szalmát dobni. A parasztember, aki az állatból élt, gondozta is a jószágot.Rend volt a házban, rend volt mindenüt. Este a lovak pofájukat kivették a vizesvödörből és fejüket a gazdához dörgölték. A tehén is lefetyelt a vályúból, aztán a sajtárral, dikóval érkező gazdasszonynak helyetadva kínálta duzzadt tőgyét.

Amint a napok folyamán a lábam egyre feketébb lett és talpamon a bőr keményebb, úgy lett a hátam, karom is egyre barnább. Egy új világ nyílt számomra és egy új világ nyílt a falusi gyerekek számára is, mikor Pestről meséltem valamit. Érintkezett a két világ.