Hogy is van ez, hogy is volt ez?

Emilke újra hazajött, hazulról. Bonyolult ez, ne is bonyolítsuk tovább. Az úgy történt, hogy az egyik nap 50 éve lett annak, hogy Emilke megkapta az Egyetemi Diplomáját és elkezdődött az ÉLET! Ugye milye szép, így csupa nagybetűvel írva? Nos, ennek alkalmával egy szép oklevelet adtak, azoknak, akik megélték ezt az 50 évet.

Megfogytunk számban, és gyarapodtunk kilókban. Ahogy a névsort olvasták, öreg asszonyok és öreg férfiak totyogtak előre, kezetfogni, átvenni a bekötött oklevelet, miközben unokák lelkes tapsa csattant fel szinte minden névnél. Ültem a 8. sor 1-es székén. Mellettem egy kollega, aki harmadéves egyetemista korától a mentőknél töltötte éveit, nyugdíjas koráig. Előttem egy hölgy ült, haja a fodrász gondos, elegáns munkájának nyomát viselte, diszkréten elegáns öltözete nem hivalkodott és szavait hallva nem gondolta volna az ember, hogy 40 éve Frankfurt am M.-i illetőségű.

Vonultunk egymás után és a nevekre keresgéltük a megfogyott emlékeket. Alig sikeredett, az élet szanaszét szórta az egykori társakat. Egy csomó idegen ember, egykor társak, ültek és az ünnepség végén az őszi szél úgy fújta szét őket, mint homokot, vagy port. Mert porból lettünk és porrá leszünk.

Az évek múltával, a 60 éves diplomaosztón vajon hányan fognak ülni még és a mostani névsorból maradt töredék mire fog emlékezni?

Ezért volt Emilke Pesten, mert a következő 50 év már másoké lesz, de ez még az enyém, csak az enyém.