A két világ úgy ütközött, mint vizek hullámai, egymással szembefutva. A mezitlábas parasztgyerekek ámulva hallgatták az úrigyerek meséit a város csodáiról, az autók, villamosok és garabonciások tömegeiről. Aztán az úrigyerek szeme nyilt kerekre, mikor a túloldalon, néhány házzal arráb a kovácsnál kötőféken vezetve a jámbor lovat, egy kicsivel nagyobb fiú jött és a kovács kezében pörgött a kalapács, szálltak a szikrák, hajlott a patkó,formálódtak a paci cipellői, gőzölgött a sárga vas a vizesvödörben. A pörkölt szaru szaga szállt a levegőben, hatalmas reszelővel formázták a patát és felszögelték a patkót. Izgalmas dolgok voltak ezek.

Néhány nap múltán az ebédnél zöldbabfőzelék volt. Azt persze Emilke nem szerette, nem is ette. Senki nem erőszakoskodott Emilkével, csak hát ugye más nem volt, így mondták, hogy majd uzsonára lesz más. Emilke vidáman ugrott játszani és nem törödőtt Marinéni vídám mosolygásával, ahogy Tamásbácsira kacsintott. Telt, múlt az idő, már egy órája is elmúlt az ebéd ideje, hogy Emilke érdeklődni kezdett, mikor lesz uzsonna? Amikor a postás jö, mint mindig. Ja, jó. Emilke 10 perc múlva kisomfordált az útra és a felvég felé pislogott, de a postás még nem jött. Az örökkévalóság délutánja pergette porszemeit és Emilke nyeldeklése közben nem látta Marinéni derüs

arcát. Az út porában minden feltünő alakot postásnak látott és mire tényleg feltünt , nyakában bőrtáskájával, Emilke már csak vánszorogva ment a tornácra, hogy már látja a postást. Marinéni marék szalmát dugott a spórba, néhány rőzseágat és a lábos alatt lobogni kezdtek a sárga lángok. A serpenyő alján sercegett a zsír, egy darabka szalonna kunkorodott, mennyei illatok szöktek a lábosból és Emilke az asztalnál elkezdte kanalazni a zöldbabfőzeléket, friss kenyérrel, sültszalonnával. Micsoda mennyei étek! A falu utolérhetetlen, friss ízei, a petrezselem illata, zsírkarikák, a sültszalonna bőrének ropogó pörce, a tejfől hűs savanyúja, mit is tudjátok ti. Zöldbab frissen a kertből, vajpuhára főve, ennyi finomságot el sem lehet képzelni.

Emilke megtanult enni. Megtanulta jóízüen elfogyasztani a tányérjába rakott ételt, az evés ősi, paraszti ritmusát, a hangtalan rágás, az ízek élvezetét. Megtanulta becsülni az ételen keresztül a munkát, a parasztember egészséges világát és helyére tenni az evés és étkezés dolgait. Marinéni felejthetetlen dús, kapros túrosbuktája, kövér palacsintái, fínom házi lekvárokkal töltve. Aranyló levesei, fűszeres főzelékek és mindezekhez az étkezés etikettje. Ki mondja, hogy a parasztember neveletlen? Aki nem ismeri. Tamásbácsi, aki a déli harangszóra az asztalhoz ült, a késsel keresztetrajzolt és mindenkinek szegett bőven a kenyérből, aki megfogta a merőkanalat és kiszedte az ételt párjának, anyjának, a gyerekeknek és magának, aki barna kezeit összekulcsolva fohászkodott és csendesen evett.

Evett az egész ház, az istálóban a lovak, a tehén, az ól malacai, a kutya, a csirkék. Csak a macska dörgölődzött a lábakhoz, mert ő külön szertartással követelte magának az étket.

Pihentek a kapák, nyelük vízben ázott, az evés, a pihenés ideje volt.