A Lajos, egyszerűen a Lajos volt.

A Lajos, egyszerűen a Lajos volt.

Azt nem is tudni, hogy valamikor milyen volt, ő csak Lajosként létezett. Felesége volt a Baba néni, aki a Lajos mellett igazi baba volt, ha melléállt. Kicsi, mint egy kócbaba és mosolyra indított mindenkit, hogy egy ekkora melák fiú babázik.

Babanéninek két fia volt, az Ödi és a Titi. Felteszem azt, hogy valamikor Ödönnek és Lajoskának hívták őket, de így soha nem hallottam a nevüket.

Lajos volt botrány. Kőműves volt, épített. Amint a talaj engedte, embereit a földnek hajtotta, árkot ástak, deszkákat szögeltek és az asszonyok hosszú nyelű érdekes alakú vasakkal fehér tejet kevergettek, homokkal sózták és ládákba rakva hordták az állványokra. A Lajos lapátnyi kezével rakta az elterített malterba a téglákat, oldalról félszemét lehunyva nézte a sorokat, fütyürészett, nótázott, káromkodott, (de még hogy) és repkedtek kezéből a téglák. Este, hóna alá csapott csatossal, néha kettővel ért haza.

A sivító gyerekek fejét simogatva ült az asztalhoz, az ő Babája rakta elé a gőzölgő tányért, foga alatt harsogott az étel, szakadt a hús és fenékig ürült a pohár. A második tányér után néha elkapta Babája derekát és a hangos ejnye már tiltakozás ellenére az asztal szélére ültette az asszonyt és evett, beszélt, ivott. És ez így ment, aztán kiment az ólhoz, megnézte a cocákat. Csak felvont szemöldökkel nézett a fiúkra, ha az ól nem ragyogott. Hétvégéken otthon szépítette a házat, vakolt, a kacagó gyerekek homokoztak, kéz alá segítettek és a télen vett kopott ház őszre új köntösben pompázott. Ha hosszú volt az ősz, sokáig lehetett dolgozni, előfordult, hogy a Lajost cigány kísérte haza a kétgyerekes Babához a szomszédság fejcsóválásától is kísérve. A rákospalotai növényolaj gyár mellett, a Szilas patak parton volt egy düledező ház, a telek a vasúti töltésig szaladt, a patak partján vízi liliomok lengették szirmaik és a gyerekek a legkisebb gyerekével a réten sárkányt eregettek. Főtt krumplit törtek a cocónak, néha egy darabot bekaptak és egymásra nevettek.

Jó volt gyereknek lenni, a rét felett sütött a nap, csak Európa ege borult barnás-feketére.

Egy év múlva a dülöngő ház hetykén feszített új ruhájában. Aztán a korai tél hamar megállította a munkát, havat hordott a szél. Mikor elfogyott a fa és reggelre az ablak jegesen kivirágzott, Lajos felkapta a fejszét, reccsent a szekrényajtó, dőlt a székláb és újra duruzsolt a kályha. Az utolsó darabok éppen addig tartottak, míg a patak partján zuhogva ömlött a hólé és sáros lett az út.

A májusi szélben aztán jókora muraköziek húzták a bútoros kocsit és a nóta előreszaladva kopogtatott Babánál.

Hát ez a Lajos, nahát!

Lajos bácsi! Istenem, már 70 éve? És már annak is 40 éve?

Babanéni húslevest főzött, csak úgy gyöngyözött a zsírcseppek sima csillogása, a

tálban a zöldség, gőzben szálló illatok, lágyan rezgő porcos hús, a velős csontnak van csak kicsit szokatlan íze, az a borsszóró, az a húsfalat, krh, krh krrrr, jaj, levegőt, levegőt leve, le, le, le!

Istenem , Lajos! Sivított Baba hangja és az elhanyatló hatalmas testet húzta, vonta az ágyhoz és iszonyatos erőt összeszedve támogatta fel az ágyra, sajgó derékkal, elakadó lélegzettel a szomszédnak kiabált, hívjanak orvost! Orvost!

Lajos elpihent. Csak a gyomra táján, a hátába sugározva érzett fájdalmat, ahol az a darab hús megakadt. Az orvos azt mondta, hogy.....

A marha, mikor neki ott akadt meg az a mócsingos darab. Csak bólogatott, mikor az orvos magyarázott, aztán mikor elment, legyintett. Csak amikor felkelt, akkor fogta el egy ismeretlen érzés, gyenge volt. És a hatalmas ember örök társa lett a gyengeség és annak a mócsingos húsnak a nyomása a gyomra és háta táján.

Nyár közepe volt, Lajosnak furcsa gondolata támadt. Eszébe jutott, hogy ő még soha nem volt a legkisebbnél látogatóban Miért is, Valahogy nem viselték egymást a sógorasszonnyal. Hosszú história, gondolta Lajos, de aztán arra gondolt meglátogatja a legkisebbet. Felhúzta a csizmáját ingét egy gombbal feljebb gombolta, nehogy már szőrös melle az utcán, villamoson,...

Az udvaron állt a legkisebbel, a rózsáit dicsérte. Kezével simogatta a futó vérvörös virágokat, mikor a legkisebb fia hazaért. Hangosan tréfálkozott vele hogy milyen szamarak az orvosok és mesélte a betegségét. Nem vette észre a fiú arcának merevségét, nem hallotta a szavakat, ő még azt a kisfiút látta, aki valamikor, …. Mikor is?

Elbúcsúzott, elment.

A legkisebb fia az apjához fordult.

Utoljára láttad a Lajost! A kérdő pillantásra csendesen felelt:Lábon kihordott hátsófali infarktus.

3 héttel később volt a Lajos temetése.