Fogyunk. Csak az őrűlet lesz egyre több, a zavart elme tombolása dúlja a várost. Amint a régmúlt híd képét nézem és az őrűlt agyrémről olvasok, megborzongok. 65 éve a katonai és politikai őrűlet taszította a Dunába várost összefűző ívet. A vízbevezető síneken még ott meredtek a villamoskocsik, peronjaikon és üléseiken a hitetlen csodálkozás döbbenetével arcukon a halottak utaztak a végtelenbe, akik a járdán mentek, azokat a víz vette hátára és a robbanás hangja a sírás, zokogás jajgatás hangjává vált a szenvedő város felett. Emlékszem. Oly sokszor hallottam, ne a gyerek előtt, mikor a borzalmakról esett szó, de akkor már senki nem törődött, hogy halljuk, vagy sem. Tombolt a városban az őrűlet, a Dunaparton dörögtek a fegyverek, aki reggel elment, nem tudhatta visszatér-e. Éjjel motorok búgtak a város felett, ágyúk ugattak és fényszórók szabták a fekete bársonyleplet. A város halottaságyán feküdt és fel-felhördült nehéz tusájában. Pincékbe bújva, romos falak mentén osonva éltek az emberek, míg egyszer csak vége lett. Előbújtunk körülnéztünk és lehajtottuk a fejünket. Gyászoltúnk. Nem volt a szép Lakatos néni, a mosolygó Lakatos bácsi, aki Grósz lány volt és Laub fiú valamikor, a gyönyörű Nelly néni, aki egy gramophon hangjára a jövő álmait táncolta a sötét lakásban. Nem voltak az iskolatársak, a játszótársak és éhesek voltunk. Éhesek, piszkosak. de éltünk. Az utcákon furcsabeszédű fiatal katonák jártak, este a házakban behúzodtak, mosakodtak, darab kenyeret törtek a sajátjukból, bizony előfordult, hogy a háziasszony régóta hideg ágyát melegítették. Sok asszony aludt már régóta egyedül, a tábori lapok nem melegitettek, sőt, mire megérkezte, már írójuk sem élt talán. És az élet megkövetelte a magáét. A katonák is elvonultak a sereggel és egy hét múlva talán már ők sem éltek.  Miért is jut ez most az eszembe? Ma nem robbantunk hidakat, ma bontunk, felújítunk. Gépek ássk a gödröket a városban, az utakon közlekedni nem lehet, a hidat lezárják, megnyitják, a másikat lezárják, zsebredugják a pénzeket és őrűlt vigyorral baromságokat mondanak. Egyhöz van eszük, a rabláshoz. 

     Meddig tűri ezt a nép? Csodára vár, hogy a birkacsordában egy oroszlán szülessen? Nem valószinű, valami más kellene! Hogy a nyáj újra zöld mezőn legelhesen és szép híves patakon olthassa szomját.

     Kellene valami megoldás.