Reményteljes tavaszok jöttek. Az emberek feljöttek a pincékből és otthonaik helyén téglahalmazt, összeégett falakat, tört ablakokat találtak. Asszonyok,kiknek ajkát  csak szép szavak hagyták el, úgy káromkodtak mint sokéve praktizáló kocsisok. Fogak csikorogtak, kezek szorultak ökölbe, addig sikeres férfiak álltak tehetetlenül, a világot nem értették. Budapest asszonyainak hősiessége újra és újra megújuló teremtő ereje, munkája az élet szeretete csodákat művelt. Itt-ott felkerült egy függöny a kevés megmaradt ablakra, az udvarok csöppnyi kertjeiben virágok ütötték fel fejüket.

     Családok húzódtak össze lakásokban, részben önként és jórészt kényszerből.Lakás és lakás kellett mindenütt. Az óbudai téglagyár épületeiben, udvarán téglák helyett holttestek hevertek, más helyeken csak romok, a romokat kellett újra életre kelteni.

     És életre keltették a halott országot. Gyorsabban tüntek el a pusztulás nyomai, mint bárki gondolta volna. Asszonyok éhesen, gyomrukban kevés leveskével,mert a darab krumplit a gyereknek adták, éhes ölük éjtszakánként mardosó magányával a férfiatlan ágyakban, mert a férfiak csak lassan szivárogtak hazafelé. És boldog volt, akié megjőtt. Kincs volt egy férfi, ha még alig volt az , vagy már alig az.

     Kölyökkorom mezőszerű részein, Angyalföldön gépek jelentek meg, ásták a földet és emelkedtek a falak a Rákospatak és a vasút között. Borzasztó kinézetű épületek emelkedtek és borzasztó boldog volt,aki megkapta a lakást és beköltözhetett. A tanácsok telkeket osztottak,tipustervek készültek, családi házak csoportjai kezdtek a földből kinőni. Sokszor,mire kész lett a ház, a házasság is kész lett. Nehéz volt az élet. Nem volt olyan mennyiségű lakás,amely elég lett volna. Valamit tenni kellett. De mit?