Gyorsan szaladtak a gyermekévek. Az utolsó háborús nyár, a bombázások elöl falusi nyaralás, iskolakezdés egy másik épületben, ahol óvóhely volt, a hiányzó osztálytársak, akik egyik napról a másikra egy másik iskolába jártak,mint tanítónönk Idanéni a Kmethy útcából égő szemmel, addig soha nem hallott hangon közölte velünk, aztán kiment az osztályból, hogy sokára visszajöjjön, semmit sem látva nézett előre, mint elhagyott  szerető, hiszen az nem lehet. Gyerekek voltunk, rosszak, elevenek, csintalanok,zajosak és néhány óra alatt lélekben súlyos betegen, éveket öregedve görnyesztő teherré vált az iskola. Munkáskerületben éltem. Sokunk apja volt katona, az osztály árvája is volt már, kékszemű, barnahajú fiú, aki még nem is tudta igazán,hogy ő árva. Igy szállt el a gyerekkor, a gondtalanság. A város felett éjtszaka motorok dübörögtek,szirénák vijjogtak és fénykévék söpörték az eget. Néha egy tompa pukkanás után fénylő gyertya égett a levegőben, lassú ereszkedés közben a fél városra szórva világosságot. Akkor még nem ismertem a költő szavait, melyeket később tanulva ismét a kép jelent meg:" éjféli hajnal, szörnyű fény ez,nincs párja, napja, neve,",,...volt neve.A sztalingyertya!

     Emlékszem, vasárnap volt.Délután 3 óra, mikor hazafelé az úton, 6 házzal a kapunk előtt egy ablakból hallottam a rádiot.Vége a háborúnak!  És repültem haza,nagyanyám ült a konyhában,borongós októberi nap rikkantottam a HÍRT! A hírt, amely néhány óráig  igaz volt,vagy igaznak tünt. Aztán elszabadult az őrűlet.!

     Ez ma már történelem, ahová mindíg visszatérünk, mert ez a kályha, ahonnan indulunk ,gondolván,hivén, hogy ez volt a legmélyebb szakadék.

     Voltak még mély gödrök,árkok, beléjük is estünk,jól beverve fejünket, de nem voltunk egyedül. Csendesen sírdogálók, szomorúszeműek, dühöngők, bosszúért lihegők, és  újraéledők. A vezető között is ugyanígy voltak. És bosszú vágya nem volt alaptalan. A sírás és sirásás határmesgyéje közös volt.

     Házak százai (?) lakások ezrei (?) /játszon a számokkal aki akar/ használhatatlan romok lettek. Elkezdődőtt egy csoda. Lakóházak, szinházak,mozik tisztultak meg, a vízekbe szakadt vasakat,betonokat és fákat kihúzgálták,,elindult néhány vonat. Volt olyan hely,ahol lassú lépésben gördült csak át egy patakocskán, Szolnok-Szajol között a Tiszán fahídon haladt a forgalom, de haladt.

     Szininövendékek (Gobbi Hilda)szedték a Nemzeti Szinház köveit, szombatok délutánjai, vasárnapok porladtak a haza égő oltárán és hétfőn továbbdolgoztak az emberek a munkahelyeken.

     Aztán az első, Szabad Május Elseje.

     Az emberek 10 ezrével önként és énekelve vonultak a városok dísztribünjei előtt, a Párt és az Állam vezetőimég nem bújtak kordonok közé, még őkis beleharaptak a friss  virslibe és kivételesen kapható sóskiflibe.

     Még jegyre ment minden. Az üzletek polcain szinte csak dekorácio volt, liszt zsákokban és a cukor. Az Ipolyon vízalatt csempésztek cseh cukrot, faluhelyről sárga nyerscukur került és a sáros krumpliért visítozó,néha tettlegeségbe fajuló harc dúlt az asszonyok között.

     A pénz? Adópengő, Millpengő, Billpengő, Napoleon, $ Ł meg hát az ilyenkor szokott értékek, az emberi test,az erkölcs, stb. Az emlékezés fájó, ma nem is hiszik sokan. Mi sem voltunk jobbak másoknál és sok mai vagyon rémeket mesélne, de ki kérdezi ma a rablólovagok, rabszolgakereskedők ivadékait,miből,honnan?

     Mindegy! Megindult az élet.Harsogtak az újságok, a rádió, a filmhiradók.Agitáltak ígértek, dícsérte, szídtak,pont úgy mint ma. Egyetlen külömbség volt, a vádak nem voltak veszélytelenek. Az elévülést másként értelmezték akkortájt.

     és eljőtt az első "szabad választás"

Nos dejó lenne,ha más is emlékezne és adatokkal,hozzászólásokkal segítené az emlékezést

     Hát jöjjön most,   ki tetteket elzengi

        "s fegyver csörög,haló hörög,

           Amint húrjába csap."