Emilke kapott egy imélkét,hogy írjon valamit kontrolképpen,müxik ,vagy nem müxik.Na, úgy rendelésre.Gondoltam,az írásgyakorlat elemista könyvből kellene,aszongya,az elején  Ú,Í,R, Ír, Úr, Úr  Ír,de ez valahogy már elfelejtődött.Sajnos. 

Aztán Pestet kellett felhívnom és csak úgy mellékesen  kiderűlt,hogy szakad az eső.Így indult el a valamikori,70 évvel előtti este emléke. Családlátogatásból hazafelé menve a sűrű hóesésben űltem a szánkón,apám és anyám mentek elöl,fogva a hosszú zsinórját a nagy szánkónak,én csendben ültem és bámultam a hatalmas pelyheket.Azt hiszem,akkor láttam a legnagyobb pelyheket életemben.A hó már nagy volt.A lépések hangja sem ért már hozzám,a lámpák sárga fénye csak gyenge fényfolt volt az óriás pelyhek kavargásában.Visszanéztem,sehol senki,elől csak árnyékok mozogtak és féltem rettenetesen.A csönd megfoghatatlan volt,soha még ilyet nem tapasztaltam.   Sírni kezdtem és anyám felvett,el nem tudván képzelni,mi bajom lehet.Kérdezgetett,visszatett a szánkóra,csak nagysokára szipogtam ki,hogy nem akarok a némautcán menni.Már elszálltak az évek,néha néha hosszúnadrág is került rám . Biciglivel becsavarogtam már sok-sok kilómétert,de valahogy úgy alakult,a Némautcát mindíg elkerültem.A közelmúltban arra jártam.Nincs már Némautca,a városépítő őrűlet felzabálta a növekvő fák alatt az utakat,kis házakat és ott is kinőttek a város gennyes pattanásai a toronyházak.Fölzabálták a várost,az embereket,a fákat,az ember léptékére mért házakat és néma sziklatömbökként ,fenyegetőn terpeszkednek a városon.

    Hol vagy Néma útca,hol vannak búvó házaid,hol a városom,hol az életem?