..A láng szeliden remeg a mécsben.

..A láng szeliden remeg a mécsben.

.Az éjszaka hűs levegője végigsimította homlokát.

Dávid törékeny vállaira borította az imaköpenyt. A kijjorba lépett és megmosta kezeit, fehér kipáját felvette. Az olajmécses szent lángjai mozdulatlanul álltak az agyagból döngölt oltár mögött. A tefillineket karjára csavarta, ügyelt a szent előírásokra.

Végignézett magán. Pipaszár lábai csontokkal meredeztek. Karján a bőr lógott, ahol valamikor az izmok játszottak, most elmosódott árnyak űzték egymást. A kipa alatt alig néhány szál haj rejtőzködött, a valamikori fürtök helyén csak sima bőr feszült koponyája csontjain. Lába fázott a keményre vert padlón, az ágya előtt leterített bőrre lépett

Dávid imádkozni készült.

Karjait emelte valahová az ég felé, aztán tágra nyílt szemmel tekintett fel,senki nem fogta meg a kezét. Hé, kiáltott! Hé!

Csak a csend.

Hé! HÉ! Hééééé! És hangja sírósra görbült, hé, hol vagy?

Ott állt imához készülve, előírásosan öltözve és senki nem szólt hozzá. Kain dühe fortyant szívében, HÉÉÉ! Üvöltötte, de csak a Menora néhány lángja rezzent a levegő mozgására és a csend töretlenül borult a szobára.

Dávid ökleivel verte tehetetlen dühében fejét, kiáltása lassan hüppögő sírásba csendesült és a hé már csak suttogás volt. Hát hol vagy? Miért nem felelsz? Hallod? Barátom! Ivócimborám! Harcos társam? Álmaim ajándékozója!

Na várj csak! Dühödten szakította le magáról fehér gyolcs imaköpenyét, szíjával csapkodott, kipája félrecsúszott.

Dadogott, csak egy név volt érthető fogatlan szájából Bethsabé neve buggyant ki kristálytisztán, puhán, melegen, simogatón, gyengéden, ölelőn, kérőn, keményen, játszva, komolyan, magyarázva,

...és fülében csak Bethsabé kuncogó nevetése hangzott.

Az Istenit neki, ma ebből az imádkozásból semmi sem lesz, morogta.

Fentről egy igen halk, gúnyos kacagás hallatszott.

###

A falak között a langyos éj illatai a Hold arany fényével ölelkezve szöktek Dávid töpörödött alakjára Fülében harci kürtök rivalgása zendült, lábán a saru talpára simult, karján a parittya szíja a benne rejlő kővel könnyen húzta markát és az oltárról felszálló füst ködén át látta magát lépni a sereg előtt, érezte torkában a levegő szorítását, vállán egy ellenállhatatlan erő taszítását. Kezét emelte, feje felett süvítve forgott a parittya, látta Góliáth gúnyosan nevető arcát, tátott torkát, szájában villogó fogait, mikor kiengedte parittyáját és kardját kirántva előre rohant.

Hallotta a kő iszonyatos csattanását, felvillant előtte Góliáth döbbenten csodálkozó arca, amint a földre rogy és lesújtott kardjával. Bal kezével emelte magasba a fejet, és a judeai sereg üdvrivalgása, a filiszteusok néma csendje és a feje felett a vakítón ragyogó Nap, a győzelem mámora oltotta szomját.

Hé kiáltotta és hangja erőteljesen zengett, a dörmögő választ csak ő hallotta, csak ő érezte egy láthatatlan kéz simogatását.

A holdfény elöntötte Dávid alakját. Újra érezte a kezet homlokán A hang szívében csendült,

leszedte köpenyét, kipáját, tefillinjeit , kupából Libanon hegyeinek havával hűsített bort ivott és ágyára feküdt.

Abiság betakarta a törődött testet, eltakarta a mécsest és a széles ágyon elhelyezkedett Dávid mellett.

Csak az éjszaka susogott a megszokott rendben.