Másnap, a második óra szünetében füstölve álltunk a folyosón az előadó terem előtt, ki egy darab kenyeret majszolt disznósajttal, esetleg parizerrel, akkortájt ezeket lehetett kapni. A kemény mag szóvívői és szépfiúi (nem én) hangosan mesélték a filmet, a lányok bámulva hallgatták. Már csaknem végigszívtam a cigarettámat, készülődtünk visszamenni az előadóterembe, mikor csak úgy mintegy közbevetve megjegyeztem: Tegnap beszéltem a DISZ bizottsággal és a Pártbizottsággal, javasolják a Csehszlovák utazásunkat. Volt aki az utolsó falat kenyeret egybe nyelte le, a cigarettáját majdnem fordítva akarta megszívni. Szinte éreztem a tágranyílt szemek csodálatát, amint bementem az auditoriumba és leültem. Körül néztem, a „kemény fiúk” úgy bámultak rám, mint valami csodára, integettek felém, cetlikre írtak lázasan és küldték a kezeimbe. Én viszont elmélyülten figyeltem az előadásra és csak kézlegyintéssel intéztem el a forró érdeklődést. Aztán az óra végén körbefogtak, hogy szinte mozdulni sem tudtam Na, ki akar jönni? Összegyűltünk 13-an. Egy lány is benevezett, Ibolya.

Elmeséltem, hogy miként és mit intéztem, csukló röhögéssel díjazták a mutatványt. Nagy volt a siker, addig, míg Misi meg nem kérdezte: és milyen bringával megyünk? Mert ugye az nincs.

Csönd lett. Az tényleg nincs. Pénzünk sincs, meg.... Szóval semmink nincs. A lelkes tekintetek csillogása elfakult és szomorú csalódás ült az arcokon. Azt viszont nem tudták, hogy én már erre is gondoltam és kész tervem volt. Könnyedén vetettem oda, hát Csepel kerékpárokkal, természetesen, a magyar ipar reklámproduktumaival. Megint csak az OPNI jutott többek eszébe, csak Robi érdeklődött, hogy ugyan, van nekem otthon 13 kerékpárom, vagy mégis, hogyan képzelem. Erre én elkezdtem mesélni, hogy hát arról van szó, elmegyünk a kerékpárgyárba és kérünk gépeket. A kedves olvasó fantáziájára bízom a rám vetett pillantások elképzelését.

Szót tett követett. Telefon Csepelre, a Diszbizottság irodájából, időpont egyeztetés. Néhány nap múlva közöltem a keményfejüekkel, holnap 11-kor a Csepeli kerékpárgyárban megbeszélés. Robi, Misi és Ottó jön velem. Bámulat és mentünk.

Deutsch elvtárs az igazgató elvtárs már várta az elvtársakat. 40 körüli gondozott, nyugodt ember volt. Leültünk a tanácsteremben, Deutsch elvtárs velem szemben, a fiúk két oldalt mellettem és hülye képpel nézték az asztalt.

Ubulka elkezdte mondani a magáét, hogy hát ugye a Csehszlovák elvtársak, mi pedig szeretnénk viszonozni a baráti látogatást, de bizony olyanok vagyunk, mint a templom egere, szegény egyetemisták és hát segítséget kérünk az elvtársaktól , úgye szeretnénk a magyar ipar termékeit bemutatni, a hagyományos, jóhírű Csepel kerékpárokra gondoltunk. Mitsem tudtunk a Cseh Favorit versenygépekről, 10 sebességű, szingókerekes gépcsodákról, de Deutsch elvtárs sem tudott róluk. Nálunk alig volt magyarázat tájékozatlanságunkra, de Deutsch elvtársnál természetes , Ő a magyar kerékpárgyár igazgatója volt. Deutsch elvtárs egy jó elvtárs , a proletárnemzetköziség és szocializmus őszinte híve, komolyan nézett ránk. Elvtársak, ezt meg kell beszélnünk a pártbizottsággal és szólt Mariskának(?) a titkárnőnek, hogy hívja a PÁRTTITKÁR elvtársat. És jőtt! És újra elmondtam a mondókámat. Aztán csönd lett. Párttitkárelvtárs nézett ránk,szótlanúl, elgondolkozva. Talán korunkbeli gyereke lehetett, a szeme megpihent rajtunk, úgy mondta: Elvtársak, azt hiszem, ugye Deutsch elvtárs, ez menni fog.

A Csepel Művek kerékpár részlegének igazgatója és párttitkára barátságosan nézett ránk, a „küldöttség tagjai” leplezetlen csodálattal bámultak. Volt beleegyezés, volt kerékpár és voltunk mi, akik rajtam kívül még 30 km-nél többet egyfolytában életükben nem bicigliztek.

Elkezdődött a papírmunka. Írásba kellett foglalni a DISZ bizottság és a PÁRTBIZOTTSÁGjavaslatát és támogatását. Nagy mértékben megkönnyítette a dolgunkat a gyár írásos ígérvénye. Néhány nap alatt azért összejött minden, egybe voltak a papírok. Irány az IBUSZ Búlcsú utcai irodája, ahol az útleveleket intézték. Új ütközet, a bürokrátiával, a precedens nélküli baromság fegyverével, hogy néhány fiatal utazni akar külföldre, csak úgy, ötletszerüen, szórakozásból.

1956 márciusát írtuk.