Valamit mondanak. Pocaklakó és símogatnak! Aha! Ez én vagyok! Szóval ez valami név. Nekem tetszik ez az állapot. Igen kényelmes, összkomfortos. Csak ez a zsinór itt a hasam körül, meg néha a falnak ütödöm. Ó! Mi történt? A folyadék! Kifolyik! Sodor kifelé, még valami tol is, egyre csak lökdös. Próbálok kapaszkodni, hiába. Ez egy teljes földrengés! Nyújtom a kezem Istenke fogja az ujjaimat, eltartja az útból a zsinórt és csúszom előre, csak egyre csuszom, kis lökések segítenek, ott, arra sötét van, de mintha valami, igen! Ott a végén! Ott valami, ...mi? Mi ez? Ó Látok! Hallok! OOOÁ! OOOÁ! Meleg folyadék folyik a bőrömön, a zsinór elereszt, Istenke megölel, a seggecskémre csap és megsúgja, majd jövök! Aztán eltünik és engem valami gömbölyű, feszesen puhadombra fektetnek, és az ujjaim helyett valami a számba kerül, édes cseppek, elalszom.

Még álmodom, suttogásokat apró sikításokat hallok, mint pocaklakó koromban, de lábaim, kezeim mozognak, nem érem el a falat, nincs határ! Enyém az egész világ, pihenek. Az utazás és érkezés fáradalmait.

Szépet álmodok! Valahonnan messziről fény közelít, muzsikáló hang, lágy fuvallat, jól érzem magam.