......................Ülünk hallgatagon az asztalnál.

......................Ülünk hallgatagon az asztalnál.

A kis ember dacosan, hatalmasra fújva magát, fortyogva a dölyfös indulattól, a Nagy Isten, szomorkásan, csendes békességel és bámuljuk a poharainkat, a kitörő vulkán tetején

Mit akarsz? Kiállt föl az emberke! Irígy vagy! Azt hiszed megijedek Tőled? Miért félnék, ki vagy te? Nem is vagy! Hol vagy? Mit köszönjek neked? Adtál te valamit nekem? Hálát? Miért? Hol lennél, ha én nem nevezlek Néven?

A kis ember dühönve veri öklével az asztalt. Fröcsög belöle a düh, az ijedt, sarokbaszorult, tehetetlen félelem. Nézz körül, ez a világ, amelyet teremtettél? Ez minden, csak ennyire tellett? Egy nyomorult, kukacos almáért csinálsz cirkuszt? A másik fáról miért nem adtál? Hogy éljek, hogy örüljek, hogy én is örökké legyek?

Mi? Sikitva, hörögve, zokogva üvölt, veri az asztalt.

Teremtés? Ez a mindenhatóságod? Add vissza az időt, el akarom kezdeni újra! Nem tudod? Mit tudsz? Semmit!

Nézz körül! A nevedben mik történnek? Ezt akarod? Miért nem csinálsz valamit? Csak bárgyúságokat tudsz a kőbe vésni, atyádat és anyádat, hogy hosszúéletű légy! Röhej, mire tisztelhetném, meghalnak! Meghalnak! Érted?

Nincsenek, csak én maradtam. Az önzésemmel, a fájdalmammal, a könnyeimmel, az üres életemmel.

Nem is teremtettél Te semmit! A világ csak van, volt, örökóta! Én! Én ! Csak én teremtettelek téged, mikor azt hittem, a tűzben, a viharban Te vagy! Mikor hittem! Most tudok! Hallod? Tudok! Felzabáltam a rohadt almádat, mert az a némber, akit a nyakamba sóztál, adott. Csak az ő kedvéért, csak őérte, mert őérte mindent , mindent!.

Őérte, csuklott zokogába a kis emberke hangja, Őérte,.... és ráborult az asztalra, zokogás rázta a vállait, csuklott, könnye, taknya, nyála folyt, rázkodott, motyogott, önkívületben verte az asztal.

A kis ember dühöngött, tört zúzott, az egész világot rázta, mint szakadt párnát, hullottak ki a véres, égő, harsogó, őrűlt szavak mint szállongó tollak. Csak ők ketten voltak az egész világon, az EMBER, az óriás, felmagasodva és az ISTEN, szomorún összehúzva magát.

Zúgott a vihar, a csillagok ködökbe burkolództak, elbújtak az élők és holtak, az EMBER csatázott az ISTENNEL.

Tombolt az ég, a föld, egymásra bámultak.

A VILÁG belereszketett a gigászok csatájába, fellázadt az ember, össze akarta törni az eget, a földet.

Hangja süvöltött az Űrben, rakétáit, bombáit dobálta és csillagról csilladra küldte laserpillantásait.

Dühöngött a háború, a harc.

…..............................................############..........................................