..................Tompán dübörög az ég alja............

..................Tompán dübörög az ég alja............

Hűs szél kezd szaladgálni, a fény fel-fel villan és tompa dörgéssel, mint távoli dobszóval jön az eső.

Rigók és más madarak bújnak a lombok alá, a sötétedő út szürkéjén egy elkésett állat szalad a vacka felé. A levegő lágy ujjakkal símogatja az izzadt bőrt és kellemesen szalad a libabőr a háton, combon.

Valahol Véznáék már az igazak álmát aluszák, Füleske elfáradva a focizásban, Vézna borzongva a felfedezéstől, hogy gömbölyű dudorok jelennek meg a testén. Anyjuk fáradtan, gyenge testét magányos ágyában temetve elmerül az álomban.

Az asszony könyvét olvasva ül a fotelban. Leereszti a könyvét és arra gondol, hogy a férfi milyen folyékonyan hazudott neki. Mert bizonyos benne, hogy hazudott. Mikor rákérdezett, a férfi rezzenéstelen arccal nézet vissza, csak a szeme nevetett cinkosan. Micsoda csibész, mosolyodott el az asszony.

A nő hazament és vackán meghúzta magát. Lakótársnői, a sorstól szintén megtépett, kopott, szintelen madarak, nézték kíváncsian az arcán a fényt, nem értették mitől olyan csendesen elégedett. Éhes vagy, kérdezte a szobatársnő? A nő felnézett, elmerülten bámult és csendesen megrázta a fejét, nem, köszönöm. Mindenki ránézett: Nem éhes? Mesélj, mesélj!

És a nő mesélt. Mesélte, hogy egy öregember „kézenfogta“, enni adott és hallgatta őt. Kicsoda? Mit tudom én, egy öregember. Majd telefonál. Addig adott pénzt, hogy egyek. Kicsoda? Nem tudom.

A férfi kocsijába űlt. Ment a városban, kereste a régi házakat, a régi utcák hajlatát, üzleteket. Alig talált valamit. A döccenő utak tetejét aszfalt borította már, csak a szeme előtt volt még földút, régi házak dülöngéltek máladozó falaikkal. Járta az utakat és az volt a csoda, hogy nem tévedt el.

Most írni kellene. De nem is tudom, Véznáék mire ébrednek? Holnap a nő mit csinál, ha felébred? Mi lesz az öreggel holnap? Rigóék holnap hol fognak ugrálni az eső után?

Majd kiderül.