Gyöngysor.
„Szonett, te drágakő, te antik
gyöngysor, Reá akasztlak ím,
hűsen pihenj le vállaink,
de fujtsd nyakát, ha dús brigantik
orzó szavára hangja hallik
s nagy átkot mondj, ha bántja kín,
őrködj okosan álmain
s tüzelj, ha könnyű könnye zajlik.
De meg ne mondd, hogy érte sírok,
- szavadnak akkor úgyse hisz, -
- hogy verseket csak néki írok
s utam az őrülésbe visz.
Csak éjfelen, ha fénye csillog,
Csókold haját helyettem is.”
Hogy sírnak a szavak, súgnak rózsás fülek felé, forrón, reszketőn, símogatva, szemérmes vággyal, dadogva és símogatva, lágy szellőként suhanva a nyak bársonyán, égő foltot hagyva, büszke jelként az illatos bimbó szírmán. Van lány, ki érdemli ez ékszert? ki merné viselni büszkén, a bíborló foltot lecsorogva keblén?
Ilyen szavakkal lehetett udvarólni,
" Márta, hajad,
broz-ajakad
kéri, s lázad a vágyam...."
Hazakísérhetlek? Meg hát!
Utolsó kommentek