Lelkedben sohase legyen béke
(nagynénémnek))
Te, aki ott voltál, soha nem felejted
Az égett hús szagát.
A felszálló pernyében most is látod
Égre szálló anyád,
És mint karodon a nem tűnő számok,
Oly tiszták a gonosz álmok,
Melyek ma is, mint minden éjjel,
Kísértetve visszatérnek,
Hogy lelkedben sohase legyen béke.
Te, aki ott látva megvakultál,
Csakhogy elviselhesd,
Ahogy a megtervezett kegyetlenség
Pusztítja az embert,
Mikor a krematórium lángoló szája
A holtakat mohón felzabálja
És mint kopasz csontvázak állnak-esnek,
Dülöngő sorban a gyenge testek,
Hogy lelkedben sohase legyen béke.
Te, amíg csak élsz – nem szabadulhatsz:
Örökké lágerlakó maradsz,
Kinek álmában éjjel ott vonulnak
A gázban hörögve fúltak.
Újra és újra látod a szelíd holdfényben
Az őrtorony árnyékát a reszkető éjben,
Míg körülötted álmukban hazaszállnak a lelkek
És nyöszörögve mocorognak a fekélyes testek,
Hogy lelkedben sohase legyen béke.
Te, aki az embertelent is túlélted,
Hol kegyelem a halál,
Megtanultad, milyen nem embernek lenni,
Kit a tetve is utál,
Most csak állsz, és megdöbbenve nézed,
Hogy millió áldozat semmivé lesz,
És a sárkány, ez a tűzokádó féreg
Életre kel lent a mélyben,
Hogy lelkedben sohase legyen béke.
Elmondja a szerző:
http://www.freeweb.hu/femita/hang/0197-lelkedben_sohase_legyen_beke.mp3
Utolsó kommentek