Hajnalodik

Hajnalodik

Emilke áll az ablaknál. Ivott egy szörpöt, papucsos lábával csoszog vissza az ágyába, útközben megáll. Már szürkére tört az éj fekete bársonya, egyre szélesedik a csík aföld és az ég között.

Emilke ablaka kelet felé nyílik, ha kinéz, mindig visszanéz. Vissza, oda, amerről ide jött. Emilke nem felejt. Csak áll és bámulja az egyre szélesedő és világosodó csíkot. Mit lát? Istenke ott áll mellette, de ő se tudja, Ubulka meg lehajtja a fejét és némi bűntudattal hallgat. Pedig ő tudna mesélni. Arról az időről, mikor Emilke lábai mindenen keresztül gázoltak előre, mikor Emilke egy lépést sem akart visszalépni, mikor nem volt olyan magas lépcső, mely Emilkét elrettentette volna.

Csak áll Emilke, nézi a fény terjedését, sóhaja is csendes fuvallat.

Istenke és Ubulka összenéznek, aztán nem is hallhatóan súgják: Feküdj vissza Emilke, még nagyo korán van.

És Emilke visszacsoszog az ágyába, betakaródzik, szépen a jobb oldalára fekszik, egy pillantást vet oxygénpalackjára és behunyja a szemét.

7312, 7313, 7314, 8211, mormogja, amint a juhok ugrálnak a kerítésen. Aztán elszenderedik.