Az autó közömbős mormogással gyűrte maga alá az utat.

Az autó közömbős mormogással gyűrte maga alá az utat.

Kissé álmosítóan fogytak a méterek, míg egyszerre egy ismerős ház állt az útszélen. Időtlenül kopott színe már újkora óta meghatározatlan lehetett, talán senki nem emlékezett rá, hogy mikor volt új. Lehet, már eredetileg úgy építették, vagy talán csak úgy lett, ősidők óta.Nagyapám apja a sárga háznak hívta, nagyapám azt mondta, a zöld ház, apám valami piros házról beszélt, én meg nem is emlékszem, talán szürke volt, vagy csak egyszerűen piszkos. A család nőtagjaitól nem is lehetett hallani a házról, pedig ahogy később hallottam, a ház lakói nők voltak. Igaz, furcsa teremtmények lehettek, napközben a csukott ablakok és behajtott zsalugáterek mögött az életnek semmi jele nem volt. Az esti sötétben egy lámpa gyúlt a ház bejárata felett és az ablakok mögül zene és nöi kacagás, meg férfihangok is hallatszottak. Szóval furcsa ház volt. Emlékszem, gyerekkoromban még nem is jártam arra, csak hallottam, hogy ott este lámpa ég. Aztán már nagyobb gyerek voltam, mikor egy mégnagyobb gyerek mondta, hogy a kupleráj. Azt még azt hiszem, ő sem tudta, hogy milyen, csak azt, hogy mi.

Múltak az évek, arratájt nem volt semmi dolgom, így valahol a tudatom mélyén megbújt a csendes ház a vasút mellett a város szélén. Az utcákon egyre tőbb ember volt, egyre kevesebb lovaskocsi a gödrös, poros földutakon. Aztán egyre kevesebb férfiember, egyre több autó. A fiatal fiúk egyre hamarabb tanulták meg, hogy mi történik egy kuplerájban belülről és egye gyakrabban tanulták meg, hogy a drága rosszlányok helyett sok éhes és éjjelente egyedül félő nő olcsón megteszi mindazt, ami a régi házban oly titokzatos volt.

Aztán becsukták a kuplerájt. A nők elszéledtek, a háború után faluról a paraszti sorból kiszakadt nyomorult férfiak félénken húzták meg magukat némely lánynál, akiknek soha férfitársuk nem adatott, csak férfi ismerősük. A régi ház környékén új gyerekek kezdtek játszadozni, akik nem tudták, hogy mi az a kupleráj.

Az autó lassan gördült az aszfaltozott úton. Már rég nem a város széle volt, új házak sorakoztak, mögöttük a vasúti töltés szelte ketté aváros felé az utakat.

A régi ház ott állt, színe a múló idők jellegtelen szennyét hordozta, a lámpa rég elveszhetett róla. Megállt az öreg az autóval, kiszállt. Elsétált a ház előtt, oda-vissza és elgondolkoza nézte. Ez volt az? Ennek kellett lenni, hiszen ez itt áll már időtlen idők óta.

A kapú kinyílt. Két nő jelent meg, az egyik megállt a kapuban, a másik ringó és félreismerhetetlen lépésekkel sétált a járdán. Az öreg mellé érve félrehajtott fejjel, félreérthetetlenül köszönt, kívánva jónapot. Két szeme két kérdőjel volt. Az őreg elmosolyodott, jónapot, felet csendesen. Mosolya érthető volt. Magában arra gondolt, ez a világ minden táján, minden városban, Dél-Amerikától Ázsiáig olyan jólesően egyformán érthető és egyértelmű.

Udvariasan biccentett a hölgyek felé, visszaült a kocsiba.

Igen , ez volt „az a ház” Ennek kellett, hogy legyen.

Az autóból körülnézett. Eltüntek az új házak, eltünt az aszfaltút. A vasúti síneken tehervagonok álltak, kis gőzmozdony pöfögött. Az öreg sem volt sehol, az autó sem, csak egy rövidnadrágos kisfiú ment az úton és egy kutya zavart egy macskát az útszéli fára.