Vége a közlekedési sztrájknak

Vége a közlekedési sztrájknak

Majdnem fejjel volt magasabb nálunk. Alig fért az iskolapadba, előtte az órán füzete, könyve és a szokásos ceruzák, tollak. Sokszor úgy ült, hogy félig kilógott a padból, de soha nem szólt rá tanár, vagy bárki. Az osztályban nem tünt ki magasságán kívül semmivel, hacsak azzal nem, hogy neki mégegyszer, vagy még egyszer/kétszer el kellett magyarázni dolgokat, hogy aztán végkép ne értse. Azért időnként összeszedte magát, akkor mély hangján kissé zavartan, de csak elmondta a szükséges anyagot, hogy a következő évben is osztálytársunk legyen, Ő volt a Bebesi.Miklós volt az istenadta, de talán otthon az anyja is Bebesinek hívta. Apja volt, csak nem tudni hol. A Don és a Kárpátok között valahol elkallódott, mint annyi más ezrek azidőtájt. Anyját soha nem láttuk, de kellett, hogy legyen neki. Azt tudtuk, hogy a BszKRT-nál takarítónő volt. Angyalföldről járt az iskolába, 7-8 villamosmegállónyira , ami azért messze esett.

A 40-es évek végén, az 50-es évek elején a villamoskalauzi foglalkozás elnőiesedett, bizonyos politikai okok folytán. Más női foglalkozások bár nem szűntek meg, csak megszűnőben voltak, úgymond rejtett lett. Szóval a nők a villamoskalauzi pálya felé orientálódtak, gyakorta masszív penicillin, illetve bismocillin kezelés után.

Bebesi családi bérlettel villamosozott, a kalauznők tudták, hogy kebelbeli és reggelenként csak intettek neki a villamoson, elő sem kellett venni a bérletét. Aztán egy reggel baj történt. Egy lány az egyik zötyögő kocsin a Béke úton megkérdezte Bebesit, hová, hová Miklóska? Bebesi mintha nem is hallotta volna, csak bámult bambán a lány nevető szemébe. Mert, hogy Miklós volt amúgy a neve. Miklóskának a kalauznéni a válláig sem ért és Miklóska abban a korban volt, mikor a kalauznénikből lassan kalauznők lesznek, úgy 16 felé

Senki nem tudta jobban a villamosok oldalán lévő számokból a következő járaton ki lesz a kalauznő és még sok mást sejtetően dünnyögött Miklóska, de úriember volt, nem tudtunk semmit, csak sejtettünk minden félét.Bebó villamosozott szorgalmasan, talán már a villamoson is lakott, gondoltuk mi. Az iskolai megállónál akalauznők jórésze pillantott az iskolára az idő múlásával.Akkor nem tudtam, ma már értem. A kalauznőknek is voltak álmaik, esetlen fekete téli és khakiszínű nyári vászon egyenruháikban.

Aztán leérettségizett Miklóska 53-ban és szétszéledt az osztály.Egymást felejtettük, alig volt néha egy szállongó, kósza hír.Előttünk volt az izgalmas őserdő az Élet és mi megannyi bátor vadász hajszoltuk az „oroszlányokat“.

Az már nem a mi hibánk volt, hogy egérkék raja nyüzsgött az ösvényeken, csak néha egy egy macska.

56-ban gyalogoltam hazafelé a Békeúton, még vagy egy órányi út volt előttem. Szembe egy magas alak, a Bebó.

Megnősült. Hegesztő lett egy angyalföldi gyárban, volt egy gyereke. Nem tudom, fiú, vagy lány. Az asszony , kérdeztem? Kalauznő. Na persze, az ember gyakorta hülyeségeket kérdez. Azóta nem láttam Miklóskát.Bizony ennek 54 éve. Miért jutott most eszembe?

Most ért véget a BKV sztrájk.