Sinbád állt a parton. A kikötő idegenül terült előtte. Nézte a halsütők asztalait, ismeretlen pofák forgatták forgatták a parázson a kisebb halakat és a nagyobbak darabolt részeit. Nagy korsókból töltötték a kelyheket és itták a gyümölcsök levét. Az árnyékban nők csoportosultak, csiviteltek egymással, talpig kendőbe burkolva, csak szemük villogott elő. Néha egyik másik eltünt a köház kendővel fedett ajtaján, utána néhány lépéssel egy matróz. Csak a koldus ült a szokott helyen, haja már csapzottan, őszen verdeste vállát, szakálla kopott szálai alig takarták ráncos arcát. Hunyorogva nézte tálkáját, nem is látta az embereket.

     Sinbád ellépett elötte és aranypénzt hullatott elébe. Az őreg meglátta a pénzt, fejét felemelve az égre és csukva kiáltott halkan: Allah il Allah, Sinbáb hazajőtt! A férfi felé emelte arcát, mely mély völgyekkel szabdaltan fordult a fényre és elmosolyodott, mint 20 éve. Köszöntésképpen meghajtotta fejét, majd kíváncsi tekintetett vetett az idős férfi után, keresve a régi termetet, délceg járást, de egy lassan távolodó alakot látott burnuszába burkolva, amint céltalanul indul az utcák felé. Feje lehajlott és csendesen mormogta, ó Sinbád, hát hova mész, hát hol van már a város, melyet itthagytál. Sinbád ment és tekintete kutatva keresgélt a házak között, látta a régi házak formáit és nem találta az elhagyott várost, az eltünt szemei elől. Visszanézett a partra, de hisz az a part, de ez nem az a város. Ott a sarkon, Juszuf boltja, belép, egy fiatal férfi fordul felé, Salem alejkum, parancsolsz uram? Bocsánat, rossz helyen járok, Salem. kifordul az utcára. Megáll, körültekint, nem tudja holva. Ott lakott Leila, ott ahol egy öregasszony jön, két kisgyerekkel, ott.....de hol a ház? Hol vagyok, gondolja és lassan lépdel, mint egy idegen városban, mint aki keres valamit, valakit. Az arca lassan elszomorodik, megfordul és újra a kikötő felé indul