Istenkém, ébredj, nagy a baj! Most igazán komoly, vigyázz rám. Nézd, itt ülök a siratófalnál és  hullanak a könnyeim. Istenkém, elűzött a földem, elveszett az otthon. Itt kuporgok az idegen föld menedékében, bekenem ajtófélfámat hulló könnyeimmel, szívem vérével. Elhagytam, elfutottam és nem fogad vissza. Mit tegyek, hogy befogadjon, ha egyszer megtérek az örökkévalóságba, hogy ne bolyongjak, megpihenhessek? Tudod, hogy mindíg úton soha nem megérkezve, hajtva kínzó álmok és csalfa vágyaktól, megtévesztve és feledve a valót. Istenkém, fogd meg a kezem, töröld könnyeim, ölelj át, hogy válladon zokoghassak. Mondd miért lett így? Mi volt a vétkem, hogy mindíg vándorúton jártam, hogy mindíg vitt a lábam. Miért bolyongtam vakon, süketen, elmenve az igazság, jóság és szeretet mellett? Miért kell álarcban járni? Miért nincs senki, aki egy vígasztaló szóval, egy símogatással lezárja fáradt szemeim az álomra? Istenkém, tudom.Megbántam, nem hiszed? Jóvátenni ami elmúlt, nem lehet. Látod, hazaérkeznék, ha lenne otthon, a tékozló fiú áll az ajtónál lehajtott fejjel. Engedd be, és vígadj, hogy megkerült.

     Látom a szülői házat felverte a gaz, idegenek dúlják a kertet. Rámnéznek és elkergetnek. Állok csak rongyosan, kopottan. Nem győzelmi díszben, virágos harci kocsin térve haza, csak fáradt, ősz vándor emeli tekintetét a régi falakra és peregnek az emlékek, mint a vakolat. Nézd, anyám nyit ajtót és apám szól a szobából. Kutyám szalad hozzám, és fekete macskám háta domborodik.

Várnak!