A tavasz közeledtével, azon reménységgel, hogy e tél adóját már
megfizettük és több halál nem lesz a hülők miatt.
Ily késõ éjtszaka ki jár
Ott kinn a temetõn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lõn.
Egy árva gyermek andalog,
Szivét bú tölti el;
Hisz az, ki õt szerette még,
Többé már fel nem kel.
Anyja sírjára ûl, zokog
Az árva kis fiú:
>>Anyám, oh kedves jó anyám!
Szivem beh szomorú!
Mióta eltemettek itt,
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki néki csókot ad;
Nincs senki, a ki mondaná:
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
Nem fûtenek nekem.
Melléd temetve én is itt
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!<<
Az árva búsan zengi így
Kinos panaszait;
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivít.
A gyermek fázik, könnyei
Elállnak arczain;
Borzadva néz körûl, de itt
A holtak hantjain
Mély nyúgalom uralkodik;
A csend irtóztató,
Csak szél sohajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.
Fölkelne, jaj! de nincs erõ;
Lankadva visszadûl
A kedves dombra, -- felsohajt,
S mély álomba merûl.
És ím az árva boldogúl,
Jól érzi most magát:
Elmúltak minden gondjai;
Az álom hív barát.
Szive még egyszer feldobog,
Mosolygnak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott --
Meghaltak kínjai.
1833
Utolsó kommentek