Az idős férfi felért a magaslatr. Tétován közelített az ajtóba álló nőalak felé, csak homlyosan látva azemléket és a valót, összemosodva a kettőt. A fehér főkötőt, a hajat, a fénylő szemeket és ajkakat  belülről jobban látta, mint az őszült fürtőket, könnyes szemet és elvékonyodott ajkakat valójában

. A könnyes, fátyolos szemek is régről látták a széles vállakat, szökkenő lábakat, mint a magas homlokot, szürkült fürtöket és ráncokat az arc párnáin. Halk volt a behívó hang, csendes a hellyel kínálás és az öröm lángja is reszkető lággal pislogott, elfeledve a valamikori lobogást.

     Az öregember ajkáról a szó mint néma pillangó szállt az asszony felé,csak a szemekkel kérlelés botladozott előre és a válasz is megtört fényként érte a férfit.

                                                              *

     Az öregember szaporán szedte a levegőt, hogy a ház elé ért.Szava botladozott az asszony felé, egy bizonyos Solveiget keresnék, itt lakott valamikor.

     Az asszony szeme felvillant, a harag és düh lángja lobbant lángjaival a férfi felé:hát ki keresnéaztán? Peer? Az ki volna? Hallottam valamit egy ilyen legényről,aki kőről kőre szökkent valamikor, aki egy Ingriddel a csúcsra hágott, majd a lányt elhagyva egy másiknakesküvén örök szerelmet, elment innen messzeföldre. Úgy is hallottam, hogy várták őt egy ideig, aztán elfeledték. Hát hol is az a Peer?

     Az öreg körülnézett, Hát igen, esett halk szava, azt hiszem rossz helyen járok. A völgy felé fordult és csak úgy csendesen szólt vissza, Isten áldja és elindult lefelé.

    Ahogy lépett, nem hallotta az ajtó csukódását, a szobában feltörő zokogást, a bőr bársonyának, a haj hullámzó selymének, a csillogó tekintetnek siratását, a szálló évek, hűvös őszi esték, magányos éjtszakák elsiratását.

                                                                          *

     Solveig? bukott ki a szó az öregasszonyból. Volt egyszer egy Solveig, aranyhajú, csillagszemű, táncosléptű. Itt élt a hegyen, míg egyszer délre húztak a vadludak elvitték álmait. Hiába jöttek tavaszi szelek többször is, az álmokat nem hozták vissza. Solveig meghalt, ez akkor volt mikor a fiam született.Aztán lányom is lett és amott játszanak az unokáim.

     Igen Solveiget a faluban temették el.

                                                                          *