Az út lassan keskeny ösvényre váltott, amint egyre feljebb kapaszkodott a sziklák felé. A fehér kövek közt némelyek lomhán mozdultak a zöld foltok sűrűbbje felé, csak akkor látszott, hogy juh vagy kecske harapja a füvet. Az élelmedett korú férfi lassan lépdelt felfelé,fején süvegének forgója vakon ásított a Nap felé. Kövét valamikor egy mámoros éjtszakán dobta egy buján vonagló táncosnő ölébe, valahol a pálmák alatt, egy mindent ígérő pillanatért, egy elfelejtett semmiségért. Ruhája kopott volt, mint a koldusoké, bocskora szakadt, tarisznyája üres. Ott fenn a sziklák alján, egy nagy kő védelme alatt tiszta kunyhó állt, körötte virágok és a napfény beragyogta a mezőt előtte. Kis pad állt a bejáratnál, a keskeny ösvény az ajtóig futott, mielőtt bebújt a házba. Kutya békésen fürdőtt a napfényben, két macska hancurozott a fa oldalán.A béke borította ragyogó palástját az egész tájra.

     Halk ének hangjai szűrödtek a házból, mint méhek zümmögése, virágszirmok és levelek zizzenése, egy-egy edény zörgése gurult a csendben. A léptek zaja elsülyedt a fák között. Az ajtóban vékony, öreg nő alakja tünt fel, kezét szeme elé emelve nézte a közeledőt, amint felfelé igyekezett, mindíg feljebb.

     Az ajtófélfának dőlt. Szive nagyott dobbant. Kihúzta magát, bluzában puhult emlői megremegtek, arca kipirult. Látta a felfelé kapaszkodó vállas alakját, a szélben lobogó haját, izmos lábainak szökkelését,

     egy, csak egy ismerte ide föl az utat. Egy, csak egy aki ide feljőn. Befordult a házba, kezébe bögrét fogott,megmerítette a friss vízben, megindult kifelé.

     Lépteit megelőzte friss, diadalmas hangú éneke, felszárnyalt a kék égre,

     "esküvel fogadta Peer,hogy visszatér!

      és én híven várok rá"