…. 1957 nyarán, (Istenem de rég volt ) a pápai kórház belosztályán volt gyakorlaton. A egészségügy azon szakában, mikor a mai körülményekhez képest egyfelől őskori viszonyok uralkodtak, másfelől a fehér ággyal, fityulás kisnővérekkel , a régi időkből ittmaradt, civilbe öltözött apácákkal, ágytálakkal , …
Nővérekkel, akik arcán a tapasztalat, a segíteni akarás, az élet iránti mélységes alázat, akiknek halk szava, megengedi doktor úr? -kérdése annyi jószándékot takart, akik még a hálapénzt hírből sem ismerték, akik zokszó nélkül vállalták az esetleges rendkívűli műszakot, akik a beteget kanalanként etették, ….
Réges rég volt.
…. A belosztályra hozták be az infaktusos beteget. 6 hét szigorú fekvés, svájci K-Strophantozid és diaphyllin iv. Orvos nem volt elég. Vidéki kórházakban a nővér injekciózott.
Pápán is. A felszívott injekciók tálcán előkészítve a szükséges tartozékokkal és reggeli után indult a menet. Főnövér, medikák, medikusok.
Szerencsés voltam, szinte minden injekciózásra mehettem. Aztán eljött az az idő, hogy egy egy kötélvéna esetén a főnövér bátorító pillantása mellett a „doktor úr” kezébe vehette a fecskendőt.
Megtanultam vénázni. Ott is, ahol a véna a vastag kar zsírpárnái alatt a mélyben bújócskáztak és a nyári gyakorlat végén már egyedül jártam a kórtermeket a fecskendőkkel.
…. Teltek az évek, már a diplomám is megvolt és a kórházi osztályokon, ahol dolgoztam, már én tanítottam vénázni az ifjú kollégákat. Igaz, a reggeli vérvételeken soha nem húzódtam hátra, térdemen a gumilepedővel, kezemben a leszorítócsővel és vattával végeztem a dolgom.
…. 1962-ben szülészeti gyakorlaton voltam. Egy nap a mentő behozott egy beteget. 63 éves parasztasszony, 140 kg, néhány nap óta vérzett. A diagnózis egyértelmű volt, a prognózis is. Az adjunktus nekiállt megvizsgálni a beteget. Ez sem volt könnyű feladat, a férfitársak mellőzzék kérem a röhögést, hölgyek, 80-90 kilónál sem egyszerű a dolog ugye, ….
Szóval curetaget kellett végezni. Az akkori szokásoknak megfelelően Evipan altatásban. Ez egy intravénás phenobarbiturál származék, rövid hatással nem túl mély narkózist biztosított. A hatás mindenesetre testsúly/kg függő volt, de még ez esetben is elég lett volna az idő. Senki nem talált vénát.
A kar vastagabb volt, mint egy fejlett comb.
Mikor a vizsgálóba lépett, 8 kárörvendő szempár szegeződött rá. Nem volt közkedvelt, az egyik nővér kárörvendő hangon érdeklődött, úgy hallottuk doktor úr, maga tud vénázni.
Tudott.
Bal keze középső ujja a könyökárok mélyedésében tapintott, egyet szúrt.
A fecskendő enyhe visszahúzására majdnem fekete vér jelent meg a kónusznál az Evipán sárgástavában. Bólintott az adjunktus felé: Mehet! A hüvelytükör eltűnt, lapocok segítettek a feltárásban, megnyomta fecskendőt. 3 cm3 Evipán folyt be,
a légzés megakadt, a test tónusa összeomlott.
Összenéztek az adjunktussal.
A műszerek lehullottak,
halál a tű hegyén!
A boncolás a tüdőartériák y emboliáját mutatták.
Carcinómás fekélyből jött a vérzés és a szervezet a véralvadás fokozódásával válaszolt.
…. A halált a tű hegyén a legrosszabb indulattal sem kívánják egyetlen orvosnak sem.
… Még ma is tud vénázni. Vérvételkor mutatta az asszisztensnőnek, hogy hol a vénája.
Utolsó kommentek