/ Magyar Néprajz VIII./

MUNKÁSLAKÁS ÉS BERENDEZÉSE

Magyarországon a 20. század első felében a munkásság zöme bérlakásban vagy szolgálati lakásban élt. Saját házban csupán a vidéki városok félig munkás, félig kisiparos családjai éltek, s az úgynevezett munkásarisztokrácia tagjai. Például Marosvásárhelyen 1909-ben a munkások 21%-a élt saját házban, 75%-a bérlakásban és 4%-a szolgálati lakásban. A saját tulajdonú házakat általában súlyos bankkölcsön terhelte (Braun Róbert 1973: 116). Budapesten a gyári munkások többsége szoba-konyhás {8-284.} bérlakásban, külvárosi bérkaszárnyában élt. A századfordulón a magyarországi munkásosztály lakásviszonyait a szűkösség és a zsúfoltság jellemezte, amit a magas lakbérek miatt kialakult albérleti és ágybérleti rendszer még tovább fokozott. Újpesten az 1930-as években a bőrgyári munkások a gyár házaiban laktak, s havonta 25–30 pengő lakbért vontak le érte a keresetükből. Mivel a keresethez képest ez a lakbér igen magas volt, sok család választotta inkább – főleg a gyermektelenek közül – a társbérlői viszonyt (Gereblyés L. 1961: 280).

13. ábra. Egyszobás munkáslakás alaprajza a gázgyári telepen. Óbuda (Budapest)

A magyar munkásosztályt – különösen pedig budapesti részlegeit – létrejötte óta megnyomorította a szűkös lakáshelyzet és a lelketlen lakbéruzsora. Budapesten 1930-ban a főbérlettel rendelkező munkások többsége (85%) 1 szobás lakásban élt. E lakások 15%-a konyha, 99% fürdőszoba nélkül épült. Nagy hányaduk földes padozattal készült, de a jobb munkástelepeken a szobák hajópadlót kaptak (Tausz A. 1976: 653; Bányai I. 1996: 27–28; Sallayné Peterdi V. 1989: 225). Lágymányoson az albérlők és az ágyrajárók tömege élt a munkások számára alig megfizethető bérkaszárnyákban. Helyenként 11–17 albérlő lakott egyetlen lakásban. Főbérletről többségük nem is álmodhatott, s mind többen szorultak vissza a még létező barakktelepekre. Ez utóbbiakat azonban a főváros a 20. században már szégyellte, s városrendezési okokra hivatkozva sok helyen bontotta le anélkül, hogy előzőleg munkáslakásokat épített volna helyettük. Egyébként 1906-ban a legtöbb proletár bérkaszárnya a Józsefvárosban volt (23), majd Angyalföld (16) és Ferencváros (12) következett. A zárójelbe tett számok a 300 lakónál többet befogadó épületekre utalnak (Szabó Piroska 1961: 182–183; Gyáni G. 1992: 63, 74). A fővárosi lakáshelyzeten már a 19–20. század fordulóján állami munkáslakótelepek építésével kívánt segíteni egyik-másik kormány. Ennek a törekvésnek legismertebb eredménye a Kispesti Állami Munkástelep, az úgynevezett Wekerle-telep (Körmöczi K. 1980: 135–136). Ez már óriási haladás volt a Mária Valéria-telephez, az angyalföldi Dzsumbujhoz és a többi munkástelephez viszonyítva.

Vidéken a munkásság egy fokkal könnyebben és olcsóbban juthatott lakáshoz. {8-285.}Tatabányán például a kétszobás lakások aránya az első világháborút megelőző években már megközelítette az egyszobás munkáslakások 10%-át. Ott a kamra és a konyha is szoros tartozéka volt a lakásnak. (Akkoriban országosan a munkáslakások 80%-a kamra nélküli, s igen elterjedt még a közös konyhás bérlemény.) Az egyszobás munkáslakások átlagos alapterülete azonban Tatabányán is mindössze 35 m2, s minden három lakásra jutott egy-egy közös WC (Fűrészné Molnár A. 1992a: 89).

Az egyszobás munkáslakás nemcsak a polgári, de a paraszti térigénytől is elmaradt. Nem létezett benne reprezentálásra szolgáló tiszta szoba, mint parasztságunk megannyi táji csoportjánál. Az egyetlen szoba mindennap használt háló- és lakóhelyiség volt. Bútorzata is ennek az igénynek kellett hogy megfeleljen. Tárgyi világa azonban a munkásság polgárosulási hajlamára, igényére vet fényt. A 20. század elején a marosvásárhelyi munkáslakásban „a szoba bútorzata… fölötte egyszerű, a heti piacon kapható festett bútorból áll, a politúros már a nagyobb jólét jele. A kihúzós szekrényen többnyire teljesen hasznavehetetlen, olcsó porcelánfigurácskák, kis üvegpohárkák és fényképek állnak, ugyancsak megnehezítve a háziasszonyra nézve a portörlés munkáját. A falon a szokásos vásári olajnyomatok láthatók” (Braun Róbert 1973: 122). Braun Róbertet meglepte a munkásasszonyok virágszeretete. Az általa felmért lakások több mint kétharmadában talált cserepes virágot.

14. ábra. Kétszobás munkáslakás alaprajza a gázgyári telepen. Óbuda (Budapest)

Az 1920-as évektől jelent meg a munkáslakásokban a hálószoba-garnitúra. Ehhez két ágy és két darab kétajtós szekrény, két éjjeliszekrény, egy asztal, kettő-négy szék {8-286.} és egy toalett-tükör tartozott. (Tatabányán az 1920-as években „jött divatba” az úgynevezett topolyabetétes hálószobabútor.) Az ágyakban a vastagra tömött szalmazsákot az ágykeretre keresztbe fektetett deszkalapok támasztották alá. Napközben az ágyak laposra voltak bevetve – a polgári ízlésnek megfelelően – és kommersz takaróval leterítve. Az asztalt az ágytakaróval egy garnitúrába tartozó terítő fedte el. A falakat családi fényképek díszítették, az ágyfejek fölé többnyire olajnyomatos szentkép került. A másod- és harmadgenerációs munkásság lakáskultúráját az alászálló polgári, kispolgári minták alakították. A két világháború között kialakult lakáskultúra {8-287.} az 1960-as évek közepéig keveset változott. Kikerült a szobákból a vaságy, megjelent a szőnyeg és a falitükör, megfogyatkoztak a szentképek (Fűrészné Molnár A. 1992a: 93; Sallayné Peterdi V. 1989: 3–4. melléklet).

15. ábra. Munkáslakás berendezése az 1920-30-as években a MÁVAG lakótelepen. Budapest

A kétlaki munkásság körében a polgári lakberendezés lassabban terjedt. Lakásaikban a polgári és paraszti ízlésű, eredetű tárgyak együtt voltak jelen, különösen a textilneműek és a konyhai eszközök között. Borsodnádasdon egy kétlaki munkás 1925-ben felvett hagyatéki leltárában van már hintaszék, varrógép, több ébresztőóra és egy „magyar nemzeti történeti könyv díszkötésben”, de található még apátfalvi dísztál (kőedény a közeli Bélapátfalva manufaktúrájából), háziszőttes abrosz és szalvéta, cseréptál és vaslábas is (Nemcsik P. 1967: 31–32).

A konyha a munkáslakásokban is lassabban változott. Önálló konyha a 19. századi munkásházakban még ritkaság. Országos összesítésben az egyszobás munkáslakások egyhatod részének még az 1930-as években sem volt saját konyhája. A közös konyha pedig igen sok súrlódásra adott alkalmat (például Kispest, téglagyári telep – Jahn F. 1961: 37). Borsodnádasdon az 1880 és 1900 közötti időben a típusos munkáslakásnak egy földpadlójú szobája és egy másik családdal közös konyhája volt. A konyhához húsfüstölésre is alkalmas szabadkémény tartozott. Sok munkásgyarmaton különálló kenyérsütő kemencéket építtetett a Rimamurányi Rt. Egy-egy százlakásos kolónia szélén legalább 4–6 kemence állt. „Aki kenyeret akart sütni, előző este a jelfát odatette a kemence szájához. A többi asszony így már tudta, hogy csak másodiknak süthet. De ennek még örült is, mert így kevesebb fát kellett neki készíteni” (Nemcsik P. P. 1967: 26–27).

Ózdon a 20. század elején már hatalmas méretű konyhákat terveztek a munkáslakásokhoz, ugyanis a család élete főként a konyhában zajlott. Hatalmas, téglából rakott tűzhely és nagyméretű ferslóg (szenes-, fásláda) szolgálta a sütés-főzés és a fűtés műveleteit. Főként szénnel tüzeltek benne, s a ládában egy napra való szenet és fát tárolhattak (Vass T. 1976: 28). Sütővel ellátott rakott tűzhely állt a bányászkolóniák lakásaiban Salgótarján és Tatabánya körzeteiben is a 20. század elején. Jól kereső vájárok kezdték először felváltani a rakott tűzhelyet öntöttvasból készült spórral, a csikósparhelt néven ismert lemeztűzhely elődjével. A szobában többnyire a bányától igényelhető kerek, öntöttvas kályhával,dobkályhával fűtöttek (Molnár P. 1977: 231; Fűrészné Molnár A. 1992a: 92).

A konyha bútorzata az 1900-as évek elején még meglehetősen szegényes. Fenyődeszkából készült kecskelábú asztal, támla és karfa nélküli lóca, alacsonyabb kisszék, zsámoly vagysámli, igénytelen kinézetű vizeslóca, edénytartó stelázsi és fekhelyül szolgáló dikó, priccstartozott hozzá. Ahol a konyha túlságosan szűk volt, inkább összecsukható vaságyat tartottak dikó helyett. A dikóra trózsák, szalmazsák került, a vizeslócára teli vödör és ivóbögre, alatta lavór és mosogatódézsa, majd később vájling. Igényesebb munkáslakások konyháiban a stelázsit az 1910–1920-as években felváltotta a konyhaszekrény, a kredenc. Az 1920–1930-as években került be a konyhai bútorok közé a hokerli, hokedli. Huszadik századi fejlemény a feliratokkal és előrenyomott mintákkal ékes, kivarrott vászon falvédő is, a magyar konyhák elmaradhatatlan tartozéka (Molnár P. 1977: 232; Kovács Ákos szerk. 1980; Fűrészné Molnár A. 1992a: 92).

A munkáslakásokban a villanyvilágítás előbb elterjedt, mint a parasztság otthonaiban. {8-289.}Mindamellett még a fővárosban is sok munkáslakásból hiányzott a villany az 1930-as években. Bányatelepeken a mécset (kahanc, fonca) és a faggyúgyertyát 1890 után váltotta fel a karbidlámpa. Ezt az utcai közlekedésben és a lakókörnyezetben is használták. Sajókazincon a harmincas években halottak napján karbidlámpával a kézben imbolyogtak a temető felé a kétlaki bányászok feleségei (Szabó Z. é. n.: 167). A foglalkozás eszközeit (például bányakalapácsok, ékek, vaskosár) a bányászok még nyugdíjas korukban is hasznosították, ezek a tárgyak otthoni környezetükhöz is hozzátartoztak. A vasból készültbányászjelvény pedig a bányászfalvak házhomlokzatát díszítette (például Karancsberény – Dömötör T. 1954: 153).

{8-288.} 16. ábra. Munkáslakás berendezése az 1960-as években a MÁVAG lakótelepen. Budapest

A barakktól, a trozsáktól, a durva lópokróc és rongyszőnyeg takarótól, amivel a magyar munkásság a 19. századi hőskorban még beérte, az 1920–1930-as években eljutott a paplanig és a politúros bútorgarnitúráig. Ingóságait az első telepes nemzedék még a hátán és a kezében szállította. A borsodi, nógrádi telepekre gyalog érkeztek a felföldi munkások: „A csoport élén a családfő ment, kályhacsőszerű, kopott szőttes nadrágban, kabátban. Hátán a tarisznya, benne néhány evőeszköz, kevés elemózsia. Fejsze a kézben, mint a mesterség címere, továbbá az elmaradhatatlan madárkalitka, melyben a léppel fogott stiglic vagy csíz raboskodott. A családfő mögött ment az asszony, egyik kezében takaró és párnaféle, a másik karján legkisebb, karon ülő gyermeke. A szülőket követte még 3–4, olykor több, kisebb-nagyobb gyermek” (Nemesik P. 1967: 25; Dömötör T. 1954: 156). A kalitkába zárt énekesmadár később is sok munkáslakásban ott volt. Művészkedő hajlamú munkások puhafából faragtak élethű madárfigurákat, s azokat lakásdísznek árulták a környéken.

Kelengyét a városi és a telepi munkáscsalád általában véve alig adott. A kétlaki munkások valamivel szerényebb szinten, de követték falusi környezetük kelengyekiállítási szokásait. Marosvásárhelyen az 1900-as évek elején a munkásfiatalok hozománya a házi felszerelésre korlátozódott, pénzbeli hozomány szóba sem került. A házi felszerelést a két fél szülei szokták összeadni. Többségük még azt is hitelbe vette, mert készpénzük nem volt hozzá (Braun Róbert 1973: 111). Ózdon és a környező bányatelepeken az 1930-as években a munkáscsaládok egy szobagarnitúrával és némi konyhabútorral házasították ki leányukat.