Pozsonyi érkezés

Pozsonyi érkezés

Ültünk a vonaton. Kerékpárjaink a postakocsiba felrakva és meglehetős hülyén kinézve ültünk a fülkében, tornacipőkben, rövidnadrágban és trikóban, meg kis csomagocskákkal. 8-an indultunk el végül is. Szele Robi, Takács Misi, Sebeséri Otto, Palkovics Imre és én. 3 hiányzik? Igen, de én nem tudom. Robi! Nem felel. Miért? A rum tette azt és az átkozott likőr, Otto! Ő is elsietett Robi után, egy magas svájci hegyre lépve. Misi! Hol vagy? Rodziewicz, te is velünk voltál? Veled ott, az 50 évesen, ott találkoztunk. Béla, Béla, alig változtál, elegáns voltál, mint mindig, kifogástalan öltönyödben, csak megszélesedtél. Én is.

Na de akkor ott! Feszültünk és a vonat robogott. Vác! Párkány! Sturovó! És a késő délutáni órán begördült a vonat Pozsony-Bratislava pályaudvarának első vágányára. Az útlevél ellenőrzést már el is felejtettük, a szállítóleveleket lobogtatva nyargaltunk a postakocsihoz a gépekért. Egy egyenruhás vámos azonban már előttünk odaért. A lerakott gépekre rátette a kezét, elkezdett beszélni. Egy perc se telt el, 3 szlovák egyetemista jelent meg, és hosszú tárgyalásba bocsájtkoztak az egyenruhás közeggel Robi toporgott, az egyik egyetemista kérdőn nézett rá. Robi jobb kezével nadrágja nyílása főlé tett férfiúi ember számára félreérthetetlen mozdulatot és pisszegve füttyentett. Az ifjú egy ajtóra mutatott, Robi eltünt. Mire visszaért, az egész vita kevésbé érdekelte, csak annyit kérdezett, megyünk már? A beszéd folytatódott és annyi derült ki, hogy a kerékpárokra vám járna, de amennyire biztosak voltunk, hogy mi nem fizetünk, a vámos annyira bizonytalan volt, hogy , hogy is van ez. Az irodában megszólalt a telefon. Hivatalnok be, proszim, egy intésemre mindnyájan a gépeinken ültünk, a rampán egyre gyorsuló sebességel gördültünk ki az állomásról.

Valamelyikünk az állomás előtt vidoran dúdolta, „azóta ott áll, ha meg nem unta, azóta ott áll”

Némi idegenvezetéssel felgördültünk a Horsky Park diákszállójához. A felgördülés kissé túlzás, mert állva a nyeregben is alig sikeredett a mintegy 2 trollimegállónyi távot megtenni.

A parkban egy gyönyörű diákszálló volt. Nemzetközi társaság gyűlt össze, lengyel képzőművészeti főiskolások Warsóból, német egyetemisták, keletről. Óriási sikerünk volt, ahogy kis magyar és cseh zászlócskával díszitetten begörgöltünk a szálló elé. A lengyel lányok tapsoltak és mindenki integetett mindenkinek. Elhelyezkedtünk a szobáinkban. A gépek összetámasztva álltak a bejárat előtt, a fiúk szakértő szemmel vizsgálgatták.Mikor lejöttünk és kiderült, hogy ezekkel a gépekkel akarunk lekerekezni több száz km-t, megemelték a gépeinket, aztán elismerő pillantást vetettek ránk.

Megvacsoráztunk, már szürkült. Kimentünk körülnézni, ismerkedni. Ubulka gyorsan megállapította, hogy a lengyel lányok naagyon szépek, úgymond egyik szebb, mint a másik.

Hát külföldön voltunk. Hihetetlen, de igaz.

Ubulka nagyon elégedett volt.

Pozsony egy remek város . A kilátóról látni lehetett a várat, a Dunán Dévény várának romjait, a távol ködében Bécs mögött a Bécsi Erdő vonulatát, arra balra Rajkán túl a Szigetköz vizei csillogtak.

A városban a Mihálykapú ívei alatt egy 100 évnél öregebb utcán lehetett bandukolni a Duna felé, boltíves üzletek ódon falai között illatoztak a friss zsemlék, gyümölcsök és a helyi fínomságok. A bolt, ahol a legjobb helyi dolgokaz adták, nagy betűkkel hirdette, hogy PIVO.

Nagyon szép város Bra, Bra- Pozsony. Meg a Horsky Park és elsősorban a lengyel lányok!

Na innen indultunk Breclavon keresztül Brno felé .

Macskaugrás, 150 km.