Már nyílnak az ablakok szemei.

Már nyílnak az ablakok szemei.

Istenke a másik oldalára akart fordulni, mikor észrevette, hogy egyedül fekszik az ágyban. Fölült és kíváncsian nézett körül és látta, hogy Emilke a másik szobában áll az asztalnál, köpenye rátekerve és keze fürgén mozog az asztal felett, szembe vele egy Ubuklka -féle alak áll. Egy homályos alak nyújt a kezébe külnféle csillogó dolgokat, miközben Emilke mormog magában. Csak a fehér fény kerítette a kezeket az asztalon és rezzenéstelenűl ragyogott a mélyben. A kezek gyakorlott mozgással libegtek a fényben, mind tudta az útját.

Istenke csak az ajtófélfának dőlt és nézte Emilkét, amint szeme, kezei, teste járták a fej által vezényelt táncukat. A munka, az alkotás remegett csak a kezek táncában.

Hűvös lett a szobában. Istenke átölelte Emilkét és leültette. Kihunyt a fény, csak Emilke szemei csillogtak. Lassan körülnézett, de láthatóan nem látott semmit. Nem érezte Istenke ölelését, a hajnali hűvöset. Valahol messze járt, nagyon messze. Istenke sem látott odáig.

Emilke álmodott. Fenn egy dallam ringott, fények remegtek és Istenke sem mert megnyikkanni, mert az álom fátyla felülről lebegte be Emilkét.

Lassan elhalt a dallam. Emilke feje lehajlott, csak Istenke érintésére nézett körül. Mint aki idegenbe érkezett, úgy ült a székén.

Arcán az évek hátrahagyták nyomukat. Haja szürkén kócolódott fején és szeme tompa fénnyel világított. Mozgása lelassult és került minden feleslegest. Elfáradva ült, az álom is elgyengítette.

Istenke óvatosan terelte az ágyba. Megitatta, betakarta, meleget fújt a takaró alá és a párnát is eligazította. Emilke becsukta a szemét és összegömbölyödött. Istenke elhelyezkedett és letakarta szemeit.

Egy kis idő után csak a csendes szuszogás hallatszott és az álom visszerült a fiókba. Az óra hallkan ketyegett, Istenke megcsóválta a fejét és arra gondolt, hogy micsoda álmok esnek ki a fiókból. Alig győzi visszarakni.

Emilke csendesen köhögött. Elfészkelődött és az álom gödrébe esett.