Amikor a múlt látogatóba jön

Amikor a múlt látogatóba jön

A csengő diszkréten szólt. Az ajtón egy fínom árnyék suhant be, hallkan kérdezve, zavarok? Emilke nézte, rég láttalak, mondta

Elvoltál nélkülem, nem sok tennivalóm lett volna.

Emilke bólogatott, így van Ubulka, mostanában csendesen telnek a napok. Megöregedtünk, alig van változás. Tudod, hogy alig van valami, amiben súghatnál valami tanácsot.

Üljünk le, mesélj, hogy megy sorod? Ubulka körülnézett a szobában, jól vagy, látom. Emilke vállát kissé megvonta, kezeit kissé széttárta, megvagyok. Tudod, manapság már annyi dologra kell vigyázni. Betegség, a fogyó erő, meg amit közössen elrontottunk.

Ubulka bólogatott, fejét oldalt hajtva, kissé félénken kérdezte: Haragszól?

Ugyan, együtt csináltuk. Most haragudjak? Akkor kellet volna, magamra. Nekem kellett volna csapongó fantáziádat terelgetni. Az álmokat kellett volna a helyükre tenni és elfogadni azt, ami volt.

Ubulka bólogatott. Igen, igen, de én nem gondoltam rá. Olyan szép volt álmodni, hogy közben nem vettük észre, milyen gyönyörű a való. Ránézett Emilkére és szemükben egyforma fény, egyforma árnyék és egyforma könny csillant. Emilke az ujját szája elé tette, pszt! Mondta. Igen Ubulka, ez volt a tévedésünk.

Mindketten lehajtották fejüket, csendben voltak, egyre gondoltak.

Emilke kis bort töltött, a pohárban csillogó fénybe bámult, mintha ott az aranyló csillogásban látna mindent, mesélni kezdett.