Egy gránitlapon Ádámka haláláról és utolsó óráiról. Lilith zárta le szemét és lelkét magával vitte a mennyekbe. 375. bejegyzésem

Kiről, mikor? Mózes I. 5. 1 A mely napon teremté Isten az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt

És lőn Ádám ...ideje 930 esztendő; és meghala.

Ádámka ült a fa törzsön, jobb keze felől a fénylő nap kezdte sugarait szórni. Ádámka karján a bőr ráncokban lógott, szeméből sárgás könnyek szivárogtak. Fogatlan szájában a majmok csemegéje olvadt és nyála csorgott mellén, hasán. A felhőkből látá az Úr az ő nyomorúságát és gondolá, visszaveszem tőle a lelket, melyet leheltem belé és teste újra porrá lesz, mer bizony csak abból vétetett. Kezét Ádámka felé nyújtotta, mint mikor elöször adta a formáknak ujjának érintésével a lelket és Ádámka felnézett. Azt nem látta, hogy az Úr Lilithre nézve csendesen bólintott, csak azt látta, hogy Lilith haja mint illatos méz omlik felé, hogy aranyló bőréből árad az incselkedő meleg és lábai didergése múlóban, tagjaiban megpezsdűl az erő.Ádámka felállt. Fogatlan szája vigyorra szaladt megindult az aranyló zuhatag felé, mely a hegyről a vízen át lábához ért. A hullámzó arany betakarta eres, bütykös lábait, Ádámka csak ment. Gázolt az aranyban, érezte a lágy símogatást, fülében susogott hívón minden levél, Lilith ígéretes, megadó hangját hallotta, érezte a felé áradó forróságot. Régi illatok ömlöttek a mezőn, a szellő játékosan rázta a bokrokat, az ágak hajladoztak, mint valamikor, hogy Lilithel kergették egymást és bírkóztak kemény daccal  közöttük. Ádámka ment! Lábai már a vízben csobbantak, a feltámadt hullámok az aranyló fürtöket gubancolták és a hullámok teteje mint Lilith keblei rezegtek. Ádámka nevetve emelte kezeit, karjait nyújtotta, az ujjaiban bizsergést érzett, hangja mint dal szállt a hegy felé és szaporázta lépteit.

Ádámka belemarkolt az aranyló zuhatagba, felnevetett, szeme kigyúlt és tagjait erő, melegség járta át. Elvetette magát, ringatódzott, régi illatok emlékei zúdultak orrába, a fény felé fordította arcát és hófehéren villogott a foga, torkából harsogott a kiálltás, csápolt karjaival. Lilith nevetve boritotta rá aranyló fürtjeit, énekelve incselkedett Ádámkával, mint egykor, mikor Isten teremtő dühében Évát formázta Ádámának. Lilith símogatta bordája helyét és Ádámka alig érzett fájdalmat. Hemperegtek, mint valaha, szeretkezéseik idejében, mert minkettő győzni akart és harc volt, dacos verekedés orgazmusuk.

Aztán az Isten közéjük csapott és Ádámot Éva mellé állította, Lilithet pedig, kit elsőként, meredt teremtő kedvében teremtette, időkön és tereken űzte, mint önmagát, hogy megsokszorozza a világokat. Lilith az Isten párja szárnyalt és dacolt a teremtővel, mert ölében ő is ott hordta a teremtés erejét. Csak néha szárnyalt vissza Ádámka felé és nevetve nézte Ádámka birkózásait Évával. Csúfondáros kacagása fel-felébresztette Ádámkát és olyankor ült, hátát a fának támasztva és bámulta a csillagokat. Éva, mit se tudva, észre sem véve az elsuhanó éjfekete zuhatagot Ádámka szemei előtt, szuszogva aludt.Ádámka nem tudta mit érez, csak vágyakozva keresett mindig valamit. Így esett, hogy Évával az almába harapott és fejét verte a fába, mert már tudott, a tudás fájt. Nem akart az örökélet fájának gyümölcsébe harapni, halni akart, a tudás fájdalmától. Az első könnyek folytak az arcán, belűl marta a fájdalom és tudó szemei többé nem látták tudatlansága boldogságát. Nagy volt a harapás, keserű a gyümölcs. Fülei hallották a hangot, de már tudta, a földön van és soha nem emelkedhet a régi magasságokba.

Ádámka kapaszkodott az aranyló, örvénylő sugarakba, melyek lassan vörösödtek, sötétedtek, amint a fény ereje és heve alábbhagyott. Lassan fáradt Ádámka, Lilith hangja is halkult, a fürtők feketén örvénylettek a sötétben, Ádámka melle zihált mikor a feketéllő örvénybe bukott. Még érezte Lilith karjait, ahogy fölemelt testét, de ijedt sikolyát már csak messziről és halkan hallotta.Lilith lelkét elfogva eszeveszett szágúldásba kezdett aerákon, világokon át, zokogva, vijjogva, a lelkek óráján, poklok és mennyek terein.....

Éva némán ült Ádámka mozdulatlan teste mellett a parton, csak nézte, nézte a vizet, míg kiszakadt belőlle a sikoltás, mely bejárta a tereket, hogy utólérje Ádámka lelkét.