Mária nap 60 éve és ma

Esti jelenet.

I. Kép.

Esti jelenet.

Istenke, egy méter körüli, rövidnadrágos kisfiú, nagy cipőkben, haja borzas, csaknem ősz, arca ráncos, de egész megjelenése mégis gyermeteg

ártatlanságot, vidámságot sugárzó.

Egy vénember, ősz haja kócos, arcán kevés ránc van, kíváncsiság és érdeklődés a tekintetében. Az asztalon könyvvek, egy a kezében. Olvas.

Előtte egy kis pohár, benne aranylón égő ital.

Amint lapoz, egy árnyék suhan el és Istenke az asztal sarkánál a semmiből felbukkanva, tiszta gyermekhangon megszólal.

Mit olvasol?

Versek, gondolatok, melyek szent sugallatra....

Aha! És mit iszol,? cseng férfias hangja.

Na gondolhattam volna! A szemed az...

Halk kuncogás, adsz, kérdezi Istenke? Egy piciny pohár lebeg a levegőben, csak úgy jelképesen, mintha valakihez tartozna, mintha valaki inna belőle.

Istenke libben egyet, ül az asztal szélén, térdeire könyökölés csupa mosoly.

Mesélj, emlékszel még, hogyan volt?

Olyan rég volt, 60 éve. Emlékszem, Mária nap volt.Jaj, olyan szerelmes voltam. Tudod te mi az?

Istenke felnevet, nevetésében a felnőtt férfi diadalt zengő hangja csap fel, én ne tudnám? Tőled tanultam! Mennyit sóhajtoztunk együtt! Jó, jó, most te mesélsz, vagy én mesélek?

Persze, mondjad csak.

Fekete volt. Haja omlott a vállaira, ovális arca minthalvány tojás héja, piros ajkai és csillogó szemei voltak, melyek sötétjéből a mennyek fénye sugárzott. Csak álltam, szólt a zene, a tornateremben táncoltunk, lepedővel leterített asztalon pogácsák, csészék, tea gőzölgött kancsókban és a lányok büszkén kínálták táncosaikat, saját sütésű pogácsákkal, tepertővel, sajttal, köménymaggal ízesített sós rudacskákkal és volt baracklekváros linzer is.

Istenke vídáman nyalja meg szájszélét és egy dalt dúdol.

Igen, táncoltunk. A keringő szállt és mi is botladoztunk, kezünk a lányok derekán, bal kezemben az ő csöpp keze pihent és nevetett rám. Aztán a TANGÓ! Pam param papapapam param tarara rara és szive a mellemen dobbant, szeme félig csukva,...

Mit nekem pogács, tea és linzer...

És hazakísértem. Karonfogva mentünk, ki tudja mit makoghattam, anyja és anyám mögöttünk lépkedtek. Mi mentünk.És megszoritotta a kezem, mikor megköszönte a délután kilincsére akasztott vörös rózsákat.

Nahát, ekkor kellett volna Istenke szólni! Ez a pillanat volt, mikor megálljt kellett volna mondani! Mert, hogy én nem érdemeltem meg őt, de őt miért velem büntettétek? Ő mit vétkezett?

A kicsiny öregember lehajtotta a fejét az asztalra, csak a vállain látszott csendes zokogása. Istenke betöltve a szobát, tenyerére vette, megtörölgette arcát és bedugta az ágyba. Halk szipogása lassan csendesült és Istenke kezével homlokán aludt el.

Függöny.