Ülünk az asztalnál, Emilke, barátaival Fülöpke a gyógyszerek ura, Húgo a kajakirály és Ubulka, aki mindíg csak jót akart Emilkének. Istenke a párnacsücskén alszik, de a füle éles és minden pohárcsörrenést bizonyára meghallana. Őrangyalka is szundikál, mert így koraeste semmi dolga. Csak az időjárás nem nyughat, 18 C nem sok. Hol esik, hol fú, hol egyszerre a kettő együtt. Vacsora diétás, nincs nagy lelkesedés, csak Fülöpke helyesel mert volt, hogy felrúgva a diétát Húgó valami masszívabb dolgot rakott a tányérra, és egész éjjel alig fért a hasam a takaró alatt.
Némileg savanyú pofával visszük a papirkosarat az íróasztalhoz és rendezkedünk. A papírfecnik, reklámok, számlák repülnek, a fene sem tudja, de mindíg tele van minden ezekkel a papírokkal. Csak akkor nem találni egy címet, vagy telefonszámot ha szükség van rá. Tele a papírkosár és az íróasztal. Hihetetlen, mennyi helyet foglal a papír. Micsoda szerencs, hogy nem agyagtáblára írunk.
Kedvetlenek vagyunk. Aludni persze nem tudunk, csak a gyógyszerek bevétele után Fülöpke alszik békésen, mi meg törjük a fejünket Húgoval, milyen finomságot együnk. Ha már ezt kitaláltuk, szegény Ubulkával morgunk, hogy mi lett volna, ha a Hufnagel Mancikát és nem a Tündérszép Nádszálkisasszonyt, aztán Istenke mordul ránk, az is itthagyott volna ennyi bolondot egy rakáson. Na kezdődik az éjtszakai bál, mindnyájan megígérjük, hogy kidobjuk ha mérgesít minket. Ilyenkor nem is felel. Mi meg forgunk, morgunk, aztán egyszer csak megszán bennünket és az ágy szélén ülve mesélni kezd nekünk.
És elmeséli, hogy egyszer volt egy kisfiú, aki szeretett rosszalkodni, kavicsot rúgdalni, cipője orrát lerugdalta, nadrágját elszakította, még a térdét is lehorzsolta, evésnél a levest az ingére csöpögtette, húzgálta a lányok haját. Az iskolában pedig olyan ártatlanúl néze a tanítónénit, hogy az a legszebb jegyeket írta be a magaviselet rovatba, mert még nem ismerte ezt a kisfiút. Istenke mesél, mi meg Ubulkával röhögünk. Azt súgja Ubulka, látod, nem mindentudó. Elakad a mese, aztán megszólalunk, na és? Nincs na és. Kiszáradt a szám. Ubulka oldalba bök. A fene, felkelek azt előveszem a poharat, Istenke figyelmeztetően köhint. Ez hallatlan. Győzzem kínálgatni, aztán nem ám kocsisbort, valami jobbfélét. Lassan az emlékezés elálmosít, elhelyezkedünk a takaró alatt és nagyokat ásítunk. Valami halkan suhog, az állom száll be az ablakon és szárnya selymesen érinti az arcom. Már nem látom, hogy összemosolyognak Istenkével, egymás mellé ülnek az ágy szélén, nem hallom, hogy csendben beszélgetnek. Álmodom. Világszép Nádszál kisasszony és Tündér Ilona jönnek az iskolából, minő véletlen, pont arra, ahol én állok és rámmosolyognak, én elkísérhetem őket hazafelé.
Utolsó kommentek