Tavaszi zöld sarjadt a föld sebein, a falvak a paraszti bölcsesség szerint eltemették a halottakat és az istálók,fészerek homályában az állatok, ekék, boronák,gazdasági szerszámok rendbetétele folyt, az új élet vetésére készülődtek, a talpalatnyi földek zsellérei bizakodva néztek a jövőbe. A gyárak munkásai bejárták a csarnokokat, a törtüvegű ablakokat sokszor csak papírral beragasztva tisztogatták a gunnyasztó gépeket, zsírral,olajjal kenték a csapágyakat és némely csarnok megtelt zsongással, a fém csengett a kalapácsok alatt. Valami ösztönös mozgás indult mezőkön,gyárakban, az építőállványokon. Az asszonyok tértek leggyorsabban magukhoz, terelték a gyerekhadat ovodákba,iskolákba és évődő pillantásokat vetettek atevékeny férfitestekre. Hiába,az élet élni akart. Emberek jöttek haza a harcok és rémségek mezeiről, döbbenettel állva a régi ház, otthon helyén tátongó gödör szélén, nem akarván elhinni, hogy addigi életük elsülyedt a törmelékek és szemét alatt.

     Ha valaki ma még emlékszik, el kell ismerni, csak egyetlen párt merte felemelni a szavát és hirdetni a megújulást, a kommunisták. a lenézett prolik. Igen, a prolik emelték fel elsőnek a fejüket és bakancsik alatt dobbant a föld,a gyárudvar és újságpapírbacsomagolt zsíroskenyérrel indultak az országépítés iszonyatosan gyönyörűséges munkájára. A prolik, akiknek kezében a súlyos kalapácsok játékszerként pörögtek, esténként iskolapadokban kuporogtak, ujjaik esetlen fogásával a ceruzákon új dolgok szépségeivel, nehézségeivel birkóztak. Asszonyok, lányok zajos szövőgépeket etettek,fiatalok tanulták a szakmák fortélyait, támogatták talpra az ájult fekvésből az ipart. Mindenki dolgozott, oly sokan többet,mint erejükből tellett. A hónapok múlásával látszott,hogy a megpezsdült élet egyre magasabbra emeli a fejét és amikor két év elteltével 47 márciusában a kommunisták gazdasági programjukat, a 3 éves tervet meghirdették, már realitás lett Magyarország újjászületése. Sok asszony hasikája gömdölyödött, a legkeresettebb dolgok az ovodák lettek

     Az ország még ezernyi sebét nyalogatta, falvakba jártak a városokból élelemért. Akinek rokonai voltak falun, könnyebben bírták a nehéz időket. Cukor, liszt, krumpli, só hiányzott, a zsír, szalonna, és annyi más luxus volt,ami ma oly mindennapi. És tervek születtek! Tervek,hogy jön a gyerek, tervek, hogy megtanulok egy szakmát, és ezernyi más. A férfiak már újra a csillagokba bámultak, mig az asszonyok a lábuk elé nézve tervezgették,hogy a jegyrendszer kiskapuin hol lehet könnyebben bejutni egy nagyobb darab kenyérért,hol lehet egy kiló krumplival többet szerezni. Ha az iskolából hazafelé az utcán egy darab szenet, fát láttunk, felkaptuk és mint kincset vittük haza a dícséretért és a picivel nagyobb melegért is.

     Arra gondolok, szeretném, ha más is emlékezne,hozzátenne egy szint, egy vonalat ehhez a képhez. Voltak torz ,rosszul sikerült formák is.Azért lassan emelkedett a termelés, elértük a 38-as békeévet, majd túlhaladtuk. Sokat kellett fizetnünk, hogy biciklitúrára mentünk a Donhoz, hogy habzó szájjal üvöltöztek sokan, hogy ki mindenki felkoncoltatik.Olyan sokat, hogy talán még ma is találok Pesten házfalat, hol luk van a vakolatban, hiányzik egy ház, hiányzik valaki a családi képről, egy férfi, egy fiú, egy   csak egyszerűen "Valaki".

     Sétálva a Dunaparton, egy cipő, a város szennyét sodorja a víz, és kezemből egy szál virágot hajítok a vízbe.

     A fenébe,....a szemembe sütött a nap....