A várakozás a legizgalmasabb a dologban.

 Kinyitottam a szekrényt és a kezembe akadt a szép puhaszőrű cipőkefém. Ott volt mellette a dobozban a méhviaszos krémem, cipőhőz való. Kicsi krémmel gyorsan kentem a cipőm, szép tiszta lett. Eszembe jutott, hogy valamikor milyen búzgón fényesítettem a Kakas pasztával, míg a kakas el nem szarta, aztán Schmoll pastával. Nagyanyámmal ültünk a konyhában, a falon a petrólámpa lángja táncoltatta az árnyakat, a fűrészporos kályhából vörösen ömlőtt a meleg. Az udvaron sőtét volt, szél kavarta a libegő hópelyheket, valahol lépések döngtek. Anyám és apám érkeztek, a szobába tették kabátjaikat, bevittek és az ablakhoz küldtek, hátha látom már a Mikulást. Néztem ki az ablakon, az utcai lámpa fényében fehér pihék hullottak, az ablak előtt árnyak suhantak, de a Mikulás nem látszott. Visszamentünk a konyha melegébe, hát csak megdörrent az ajtó, morgó hang kérdezte, itt lakik egy kisfiú? Már nyílt is az ajtó, piros süveggel, fehér szakállal, zsákkal, nagy bottal, piros kabátban lépett be. Zsákja olyan volt, amiben a fát szoktuk hozni a pincéből, de volt benne narancs, átlátszó piros cellofánzacskóban selyemcukor, dió, füge, csörgő mogyoró, csokoládé és minden földi jó. Virgácsára is szaloncukor volt kötözve és színes papírszalagok, melyek libegtek, amint felém intett vele. Alig elment, megjött nagybáttyám is és már együtt néztük a konyhaablakban a cipőmben rejtett almát, ezt azt apróságokat.

Állok, kezemben a cipőkefe, fényesítem a cipőm és bámulok ki az ablakon.Nem látom a Mikulást, csak néhány hópehely keringőzik a szélben. Hallgatom a csendet, hátha újra hallani fogom a régi lépteket, a hangot, hogy itt lakik az a kisfiú?Visszakiabálok a rekedt hangra: Igen, Igen! Itt. Várom a Mikulást!  Milyen homályosan látok. Nektek is kell szemüveg, vagy csak zsebkendő?