Polyp, vagy több, súlyosabb.

Alig feküdt le, már fel kellett kelni és nyargalt a fürdőszobába. A vizelet nem volt sok, bosszankodott, hogy ezért alig volt érdemes kijönni a meleg ágyból. Szundikált, álmodni kezdett, ment a forgalmas utcán és pisilni kellett. Mire a sarokra ért, hogy a mellékutcánál befordulva hirdetőoszlopot elérje, már érzte, hogy a nadrágja nedves.

Felriadt, a lepedő és a takaró is vizes volt. Ugrott a fürdőszobába, az eredmény nevetségesen csekély volt. Mérgelődve szedett elő egy vastag törölközőt, a lepedőt átcserélte, leterítette a frotirral, megfordította a takarót.

Az éjtszaka nem sokat aludt. Másnap bejelentkezett az urológusnál, délutánra kapott terminust. Útközben is meg kellett állni, a kocsi takarásában meglocsolta a füvet. A vizelet gyanusan piros, sőt nagyon piros volt. A fene, vér? Nagyon úgy nézett ki. Az urológus hallgatta a panaszokat, nem vágott vídám képet. Jó esetben polyp, rossz esetben rák.

Ő sem lett vidám. Nála mindig a rossz eset szokott az első lenni, a jó eset másoknál volt gyakorlat. Felmászott a vizsgálóasztalra, egy fecskendőből érzéstelenítő folyadékot spricceltek a húgycsőbe, a műszert összeállított az orvos. Bekapcsolta a fényforrást, minden működött. Már a kezét sem érezte, csak a fejét látta, amint a lencsére hajolt.

Az egész talán két percig tartott, az orvos közben egy szót sem szólt. Mindent értett, persze a rossz eset áll fenn. A szavak már csak a tényt közölve hullottak a csendben. Az arca mozdulatlan volt, hangja rezzenéstelen. Mütét, mikor? 3 nap múlva.

A receptet a sanitärhausban váltotta ki.. Vizeletzacskó, ágybetét, a kórházi beutalót zsebretette.

3 nap múlva levitték a műtőbe. Megnézte az óráját. A műtőasztal nem izgatta. Ismerte az operatőr munkáját, hírét, nyugodt volt. Egy kanült vezettek a vénájába. Az aszisztensnő csatlakoztatta a fecskendőt, aztán nem emlékezett tőbbre.

Mikor magához tért, az ébredőszobában, ágyában feküdt, a falon szemben nagy óra lógott. Nézte a forgó mutatót és lassan kezdett emlékezni, alig 20 percet volt a műtőben. Az ágyraszerelt álványon üveg lógott, ereibe csepegett az infusio. Tisztultak a gondolatai. 20 perc? Az nem műtéti idő.

Szóval inoperabilis. Megpróbált gondolkodni, de újra elaludt.

A szobában ébredt újra. Nem érzett fájdalmat, amint a kezét mozdította csövet tapintott. Világos volt előtte, hogy a vizelet katheteren keresztül folyik, ez nem idegesítette. Végiggondolta, itt nem tudták elvégezni a szükséges műtétet. Majd megtudja, mikor mi lehet és hol a folytatás.

#

Az altatás még hatott, szundikált. Egyedül feküdt a szobában, csak azt érzékelte, hogy Mónika, a nővér benézett, aztán mindent rendben találva elment. Szerette a nővért, nyugalma, kedvessége és segítése az első találkozás óta megnyugtatóan hatott. Testi dolgaiban olyan testetlenűl nyújtott segítséget, mely nem mindenki adottsága.

Az idő múlását csak abból vette észre, hogy megjelent a délutános nővér. A hangját hallotta, kérdezte jól van kér valamit? Igen, felelte. Köszöni, egy korty vizet. Kis csőrös csészéből megitatták.

Az idő kerekei elgördültek, eljött a délutáni vizit ideje. Bejöttek az orvosok, az osztályvezető elmondta, hogy lehetséges, hogy minden rendbe lesz. Igazán nem volt meggyöző a hangja. A segédorvos komor nyugtalansága és szótlansága beszédesebb volt.

Másnap kivették a csövet. A hólyag zavartalanúl functionált, már-már arra gondolt, hogy szerencséje van. Kávét ivott, sétált a folyosón, készült haza. A délelőtti visitet a segédorvos végezte. Állt az ágy végénél, nézte a lázlapot, ordított róla a tanácstalanság, szinte viccesnek tünt a zavartsága.

Aztán kinyögte, hogy egy nagyobb műtétre van szükség, de azt ők, itt, az nem megy. Most hazaengedik, aztán a rendelésen a kontrollkor megbeszélik.

Nem érte meglepetés. Már számított rá, annak ellenére, hogy a műtét óta minden úgy tünt, hogy a dolgok rendben vannak. Nem érzett fájdalmat, az éjtszaka szárazon telt. Zavarba jött, miért is, hogyan, mit kell mégis operálni? Aztán világossá vált, csak átmeneti a javulás.

Kezdett utánanézni, hogy hol, ki végez ilyen műtétet. Ahogy jobban tájékozódott, kiderült, bizony olyan, mint a kockajáték, hatot, vagy vakot az esély. Olvasta a szakmai híreket, nem nyugodott meg igazán. Betegségének alattomos volta dühítette, mert végül is az üreges szervben növekvő daganat akadálytalanul növekszik, csak késői stadiumban okoz panaszt. Aztán mikor már panaszok vannak, rendszerint késő.

Figyelte magát. Apró jeleket keresett és örült, hogy nem talál. Javaslatokat kapott a mütét helyére, de a klinika többszáz km.-re volt és nem volt kedvére ennyire idegenbe menni. Magányában a döntés teljes súlya a vállaira nehezedett. Arra gondolt, hogy az út végére ért. Szükség esetén senkire sem számíthat. Nem várhat, míg olyan állapotba kerül, hogy ne tudja ellátni magát. Ady jutott az eszébe:

„Ha akarom, nem kell megvárni,

Míg lomb módon, gyáván elmúltam

S letépjen egy bús, hűvös esti szél”.....

Kinn járt a temetőben, szülei sírjánál, ácsorgott és az apja szólt rá: Ne add fel! Az anyja állt mellette és bólogatott. Fia sírja is megszólalt, tovább!

Hazament. Összeszedte magát, megnézte a környékbeli kórházakat, elövette bőröndjét, kórházi csomagot állított össze. Elment a háziorvoshoz és kért egy beutalót. Felkészült.