Nem volt mindíg ráncos,kövér vénasszony.Üres szájából valamikor gyöngyként villogtak apró fogacskái és játékosan harapott fülcimpákba,combokba,duzzadó ágyékokba,haja sürű sátorként borította a párnát,keblei megszúrták az óvatlan férfikezet és szeme lángbaborította a jégcsapot is.Akkor Sokratés se volt bölcs,csak pont olyan bolond,mint bárki más.Az Évek eltörölték a gyöngyök és szemek fényét,a bőr bársonya laza gyűrődéseket vetett és a ráncok egyre mélyülő árkokat húztak arcon,testen,elkopott a mellek csúcsa és a szemek tüze is kialudt.Egyre gyakrabban kongtak,csikorogtak a szavak a szájból,egyre többször ürült a borostömlő.Sokratesz fején is egyre kevesebbet kellett a fésünek munkálkodni és már csak a tükör segített,ha látni akarta egykori pajkos pajtását.De már                          minek?                                                                                   

    És így lőn,hogy Xanthíppé már nem ís gyakran,de állandóan sivító,nyekergő hangon követelte jogait,nem akarván belenyugodni az idő múlásába.

   Így történt,hogy Sokrates,kiürítvén az élet méregpoharát,átkelt a Styx vizén,Léthe kancsójából mélyen hörpölve itta a feledés borát és az örök birodalomba térvén,Xanthippé egyedül maradt.Elhagyták régi kincsei,kísérői,kik egykor lihegtek egy mosolyáért,egy érintéséért,most viszolyogva gondoltakrá,hogy meg kéne fogni a kezét,...Csípői íve megtőrt,az egykori örömök kútjából csepegett a víz,a kert egykori selymes pázsitja kopár domboldalként,barázdált mezőként terült el.