Még a copfhúzásig sem eljutó szerelem volt,egy ritka alkalom,talán 43 őszén vagy 44 tavaszán,még a bombázások kezdete előtt.Emilke zsúrra volt hivatalos.Igazi kakaoval,kugloffal,de ez mind semmi,igazi lányok is voltak a vendégek között.Olyan rég volt,hogy,hogy egy névre sem emléksze,csak a kakaora és a kuglojra,meg egy fürtös,szőke fejre,aki talán 6-7 éves lehetett,fodros rózsaszinben,a göndör fürtök között nagy masnival és nevető kék szemekkel.                                                            Vége a zsúrnak,már sok idő elmúlt és én csk egyre emlegettem azt a szőke kislányt,akik messze laktak tölünk,valahol budán.Már eljött a jóidő,megkezdődtek a bombázások.Éjjel ha megszólalt a sziréna lerohantunk a pincébe,aztán apámmal fellopakodtunk a padlásra,létrá-    ról a tetőnyíláson kibujva félig néztük a légvédelmi tüzijátékot és a Sztalingyertyák fényét.                                                 Múlt az idő és én nyafogtam a szöszi után,hogy mikor megyünk zsúrra,majd,majd....aztán vége.                                    Egy éjtszakai tüzijáték után rgyszer egy nyafogásnál anyám elkezdte magyarázni,hogy,hogy is volt,már nem is tudom,apám csak állt szótlanul és símogatta a fejem....                                   Egy bombázáskor Budán egy házban egy család ült a lakásban,az apa felnyalábolta a szőkefürtöst,indultak az ovóhelyre.                             Egyetlen lépéssel késtek el. Amikor a kis bommbácska becsapódott,csak aklakok törtek be,acsillárok lengtek,csak egy ütést    érzett az apa,csak egy fejecske gördült a repesz nyomán a földre....A daliás apa egy éjtszaka reszketőkezü ősz öregember lett.Emilke nem értette a világot,Emilke azóta nem ment zsúrozni   Talán azóta szúr belém Juhász Gyula minden söke verse,

     „Nem fáj márszőkesége,

      Azt mondom néki:Béke!

      Szép volt a kín,az álom,

      De nem lett ő halálom!”

Mert szőkék a mezők.......