Csak úgy ki van találva

Ezt azt elmesélem, borzongani nem kell , ettől még jól alhatsz.

Utolsó kommentek

  • CsipkeRózsa: Tisztelt Emilke, Boldog Születésnapot Kívánok. (2016.10.29. 14:12) 60 éve, ....
  • CsipkeRózsa: A "Szeptember..." írásodat már olvastam, de még sokszori olvasásra is nagyon tetszik. (2016.09.23. 17:02) Szeptember ....
  • CsipkeRózsa: Most olvastam el egy 2010-es blogodat, amit Gordiusnak írtál. Abban írsz MOrdecháj Gebirtig-ről.... (2016.09.23. 17:00) Szeptember ....
  • CsipkeRózsa: www.youtube.com/watch?v=Uqvr6igV3Wc (2016.09.18. 16:39) Fájnak a francia chansonok
  • Emilke mesél: Volt is "sikere" a szövegnek! (2016.09.12. 06:09) Réges-régen ....
  • CsipkeRózsa: Szép az Énekek Éneke, a saját szöveged is nagyon tetszik. Az Énekek Éneke-t az internetről is le... (2016.09.11. 18:19) Réges-régen ....
  • CsipkeRózsa: Szép ez az emlékezet. (2016.09.10. 18:31) Emlékezet.
  • CsipkeRózsa: @Emilke mesél: "Érdekes, 11 éves voltam, Sárospatakon a pad alatt a görög regéket olvastam." Jól... (2016.09.10. 18:30) Egy kis pálesz és ....
  • Emilke mesél: Bocsdáss meg, a videóval a mulatást akartam jelezni, csak úgy, csak .... Hej, ha egyszer én egy sz... (2016.09.10. 15:29) Egy kis pálesz és ....
  • CsipkeRózsa: @Emilke mesél: Te most is tudod, én pedig nem is tudtam, csak azt, hogy szívesen nyúlsz a görög mo... (2016.09.10. 15:12) Egy kis pálesz és ....
  • Utolsó 20

Linkblog

Talán újra el kellene sétáln.

2016.03.03. 19:10 Emilke mesél

Gázgyári séta

2012/11/12. - írta: Emilke mesél Szerkesztés...

Öt év körüli fiúcska kapaszkodik az asszony kezébe, mennek a lépcsőn föl.

Öt év körüli fiúcska kapaszkodik az asszony kezébe, mennek a lépcsőn föl.

A síneken mozdony csattog, teherkocsikat vontat, a vagonok szénnel telve, másokon deszkák, gerendák, téglák és minden féle anyag. Remeg a híd, csattognak a  kerek, egymás tán gördülnek a kocsik. Mennek a hídon, előttük a budai oldalon a hegyek kéklenek, a híd másik végén, bal oldalt szürke téglakerítés húzódik. A kerítésen belül hatalmas vastartály emelkedik ágas-bogas vázak között a magasba. A szél furcsa szagot hoz a levegőben. A fiúcska köhögésére ajánlotta Klein doktorbácsi a gázgyár környéki sétát a szamárköhögés miatt. Tudta az öreg, a köhögés elmúlt. Igaz nem is ígért mást. Ott a gyárfal oldalán volt a nagy, tornyos kapu, bejárat a Gázgyári telepre.

 

Forrás:mek.oszk.hu/02100/02152/html/08/133.html

KARÁM, BARAKK, KOLÓNIA

A gyáripar fejlődése mindenütt maga után vonta az ipari település kialakulását. Ezek a 19. század második felében épült lakótelepek sem a korábbi falvakhoz, sem a feudális kori bányavárosokhoz nem hasonlítottak. Építtetőik maguk a vállalatok, s nem a telepeken élő emberek voltak. Ezeket a vállalati telepeket kolóniának, majd gyarmatnak,munkásgyarmatnak nevezték. Léteztek bányakolóniák, gyári kolóniák, MÁV-kolóniák stb. Lakóik nem tulajdonosai, hanem bérlői voltak az egyformára épült házaknak, s bérlők is csak addig lehettek, amíg a vállalat alkalmazásában álltak. Szénmedencékben előfordult, hogy a bányák hamar kimerültek, az üzemek elköltöztek, s a régi kolóniákra a nyugdíjas bányászokat költöztették (például Salgótarján vidékén). Gömörből, Szepesből és a Garam vidékéről a nógrádi, borsodi {8-276.} iparvidékre költöző családok saját ősi házaikat hagyták el, s költöztek át a vállalati kolóniákra.

8. térkép. A bejáró munkások lakóhelyei ózd vidékén

{8-275.} 8. térkép. A bejáró munkások lakóhelyei ózd vidékén
1 = hagyományosan ingázók falvai, 2 = az ingázásba 1945 után bekapcsolódó települések
(A jelekbe írt számok a kohászatba bejáró dolgozók számát mutatják)

 

Átmeneti szállástípus volt a barakknak nevezett munkáslaktanya. A barakk kizárólag a munkavállaló férfiak számára épült. Bányanyitás, új üzemek építése, megindítása idején a munkások zöme barakkban élt. Az idénymunkásként alkalmazott építők és bányászok, illetőleg a heti ingázásra berendezkedő gyári munkások többsége barakklakó volt az 1845–1945 közötti száz esztendő folyamán, sőt az erőltetett iparosítás azt követő évtizedeiben is. A barakk olyan tömegszállás, ahol a lakók egy-egy fekvőhelyre, s a ládájuk elhelyezésére számíthattak. Előfordult, hogy ketten használtak egy fekvőhelyet (szalmazsákos priccset, később vaságyat), s műszakonként váltották egymást az alvásban. Minden lakó ládájában tárolta a kenyeret, szalonnát, hagymát, burgonyát, némi száraztésztát és főzőedényeit, evőeszközeit. Komfortosabb barakkokban kecskelábú asztalok, fenyődeszkából összeütött padok, lócák, sőt fűtésre és főzésre szolgáló tűzhelyek, vaskályhák vagy sparheltek is voltak. Mosakodásra dongás fadézsa, majd bádoglavór szolgált. Az ivóvizet csobánban, csobolyóban, az 1880-as évektől fogva pedig már inkább bádogkannákban vagy kupában tárolták.

A barakk (régiesen gyarmatház) építéséről a vállalat gondoskodott. Fontos fejlődési fokozatot testesít meg a korábbi kunyhókhoz (krámokhoz) viszonyítva, ugyanis a 20. század elejéig léteztek a munkások (például bányászok, szénégetők, favágók) által épített, a munkahelyhez közeli szállások is. Ilyen volt a torockói bányászok karámja, a gömöri és szepesi munkások krámja. A Salgótarján környékére Liptóból lejáró bányászok az 1860–1880-as években szintén krámot építettek maguknak. Így nevezték a hátával a hegy oldalába simuló, félig földbe vágott, tetején gyeppel fedett kunyhót, amelyben elfért négy-öt fekhely és egy tűzhely (Szabó Z. é. n.: 130. A krámhoz bővebben lásd Paládi-Kovács A. 1985b: 311–313; 1988: 33–35). Nógrádban az 1870–1880-as években váltották fel a krámnak nevezett földkunyhót vállalati barakkal. Egy 1878. évi feljegyzés szerint Zagyvapálfalván „egy gyarmatház volt 100 munkás számára”, Zagyván „négy gyarmatház, egyenként 100 munkás számára” és korcsma is. Ugyanakkor a Salgó–Medves határában nyitott bányánál már 33 lakóház állt, egyenként 2 család számára, továbbá 2 tisztilak, 1 iskola, 1 tanítólak és 7 munkáslaktanya (Dömötör T. 1954: 155–156). Utóbbiak egyértelműen csak barakkok lehettek.

A barakklakó munkások munkából megtérve főzéssel, étkezéssel, tisztálkodással és alvással töltötték idejüket. Szórakozást jelentett az ivás és a kártya. Itták a hazai szilvóriumot meg a telepi boltban vásárolt gabonapálinkát. Egy barakklakó Egercsehin – ahol az 1910-es évek elején épültek fel a barakkok és munkásházak – így emlékezett vissza az 1920-as években megélt napjairól: „Egy szobában laktunk négyen, a padló földes volt. Kaptunk 1 lavórt, 1 vödröt, 1 szalmazsákot, pokrócot és egy párnát. Lepedő nem volt. Kantinban étkeztünk, fizetéskor levonták” (Csiffáry G. 1979: 132–133). A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. Zsil-völgyi „gyarmatain” a nőtlen bányászok kaszárnyákban laktak 1900 tájékán. A 10 x 5 m alaprajzú terem közepén állt a tűzhely, melyen a munkások által fizetett szakácsnő főzött tucatnyi embernek. Petrozsényról 1904-ben írták, hogy „a lakás istállónak is beillik: tíz méter hosszú minden ház, s ebben négy családnak kell lakni…” (Vajda L. 1981: 370).

{8-277.} Később egyes vállalatok a barakkokból családoknak szolgáló szükséglakásokat alakítottak ki. Ezekhez egy-egy szoba és éléskamra tartozott, továbbá 2–4 lakásonként egy közös konyha. Hasonlítottak a majorsági béresek lakásaihoz. „Ezeken a nyomorult telepeken a ház, a barakk mindig erősebb, mint az ember. Lakóit legyőzi a mosakodás nehézsége, az emberi élet lehetetlensége, s végül kopottak, pállottak lesznek, mint maga a ház” (Szabó Z. é. n.: 146).

Munkáskolóniák építése az 1860-as évektől követhető nyomon a bányászat és a kohászat kialakuló új központjaiban. A 19. század második felében és a 20. század első évtizedeiben épült munkáslakások között nagy minőségi különbség mutatkozott. Ózd határában 1863-ban a Karu dűlőben létesült az első tizenkét munkásház, majd 1872-ben közvetlenül a vasgyár tövében épült fel a Régi kolónia. Borsodnádasdon szintén az 1870-es években született a húsz egyforma házból álló Porosz kolónia (Sárközi Z. 1980: 90, 98). A legrégebbi kolóniákat a zsúfoltság és az építészeti igénytelenség jellemezte. Földszintes, hosszú épületeik terméskőből vagy vályogból épültek, fedelüket bádoglemez borította. Zagyvapálfalván tíz régi ház sorakozott a régi telepen, mindegyikben volt 20 szoba-konyhás lakás. „A házak mögött disznóólak és reterátok sorakoznak, düledező, szálkás deszkáikat a füst festette meg. A lakásokban nagycsaládok élnek egymás hegyén-hátán” (Szabó Z. é. n.: 142). Ezen a színvonalon álltak az 1880-as években Ózdon épült munkástelepek is (Rendetlen kolónia, Vasköz, Fürdő-sor). A régi telepeken se vízvezeték, se szennycsatorna nem épült, a szennylé a házakat és az apró kerteket, disznóólakat egymástól elválasztó 5–6 méter széles, udvarnak és közlekedő útnak egyaránt szolgáló szabad térségen ásott árokba szivárgott és onnan párolgott el.

A dorogi és tatabányai szénmedencében az 1890-es években kezdtek „munkásgyarmatokat” építeni. A szoba-konyha-kamrás munkáslakások alapterülete mindkét körzetben kb. 35 m2 volt. Dorogon négy munkáslakásból állt egy lakóház. Tatabányán a házak többsége 6–6 család számára épült. Ugyanott három munkáslakásra jutott egy közös árnyékszék. Az ivóvizet 1907-ig fúrt kerekes kutakból nyerték, s csak a tífuszjárvány után épített a bányatársulat vezetékes vízhálózatot utcai nyomós kutakkal (Fűrészné Molnár A. 1992b: 201–202).

A Rimamurányi Rt. üzemhelyein az 1890-es években újabb nagy lakásépítések kezdődtek. Ózdon az 1892-ben épült Új kolónián arra törekedtek, hogy „minden család egymástól tökéletesen elszigetelve élhessen”. A munkáslakások többségéhez tartozott egy 20 m2-es szoba, egy 12 m2-es konyha s többnyire egy 8 m2-es kamra is. Legtöbb lakáshoz kapcsolódott sertésól s egy kicsinyke kert. A vállalat az új kolóniától elkülönítve építette meg az ottlakók 60 ólas sertéstelepét, hogy szakítson a korábbi telepek egészségtelen építésmódjával. 1906-ban az ózdi kolóniák 383 munkáslakásában 2058 lélek lakott. A gyári lakótelepeket az e célra alkalmazott lakásmester közvetlen felügyelete alá helyezték, s a kolóniákra vezető utakat sorompókkal zárták le a külső forgalom elől. Előírás szerint a térmester vagy lakásmester ügyel „a rend, tisztaság és közrend fenntartására, a folyó javításokat végezteti, egyébként pedig minden fontosabb dologról a gyári hivatalfőnöknek jelentést tesz”. A kerítéssel védett gyári lakótelepekről a munkások nem mehettek ki vásárlási céllal. A be- és kijárás csak a telepgondnok által kiállított paszturtával (járatlevéllel) volt lehetséges (Birta I. 1968: 263, 282–283). Hasonló rendtartása, térfelügyelője, gondnoka és több {8-279.} házfelügyelője volt a budapesti MÁVAG-kolóniának, akik a rendre vigyáztak. A nagyobb telepek zártsága, kerítettsége, kapukkal ellátása szintén megszokott volt. Éjszakára a MÁVAG lakótelepének hét kapuját is bezárták (Balajthy K. 1989: 235).

9. térkép. A Börzsöny-vidéki kőfejtők és kőfaragók vándorlásai, munkavállalásai

{8-278.} 9. térkép. A Börzsöny-vidéki kőfejtők és kőfaragók vándorlásai, munkavállalásai
1 = Ajka, 2 = Alsórákos, 3 = Alsóság, 4 = Avasfelsőfalu, 5 = Badacsony, 6 = Badacsonytomaj, 7 = Badacsonytördemic, 8 = Bárna, 9 = Bodroghalász, 10 = Celldömölk, 11 = Diszel, 12 = Dorog, 13 = Dunabogdány, 14 = Erdőbénye, 15 = Esztergom, 16 = Felsőrákos, 17 = Fülek, 18 = Gyöngyös, 19 = Gyöngyössolymos, 20 = Gyöngyöstarján, 21 = Hird, 22 = Izbég, 23 = Kiskirva, 24 = Kissebes, 25 = Komló, 26 = Korlát, 27 = Korond, 28 = Kumanovo, 29 = Libány, 30 = Lugos, 31 = Mád, 32 = Majdán, 33 = Máriaremete, 34 = Mónosbél, 35 = Nagyharsány, 36 = Nemesgulács, 37 = Nógrádkövesd, 38 = Padrag, 39 = Pilismarót, 40 = Polgárdi, 41 = Rahó, 42 = Rácmecske, 43 = Sárospatak, 44 = Somoskőújfalu, 45 = Süttő, 46 = Szanda, 47 = Szarvaskő, 48 = Szentendre, 49 = Szentjózsef, 50 = Tarcal, 51 = Tatabánya, 52 = Tállya, 53 = Técső, 54 = Tokaj, 55 = Káptalantóti, 56 = Tök, 57 = Vasláb, 58 = Vác, 59 = Várpalota, 60 = Verpelét, 61 = Visegrád, 62 = Zagyvaróna, 63 = Zalahaláp, 64 = Zsidóvár

 

10. térkép. A munkásság lakóhelyi megoszlása a kerületek népességének arányában.

10. térkép. A munkásság lakóhelyi megoszlása a kerületek népességének arányában.
Budapest, 1906
1 = 0–10%, 2 = 10–20%, 3 = 20–30%, 4 = 30–40%

 

Az 1880–1890-es években a budapesti munkások zöme a vidékieknél is rosszabb lakásviszonyok között élt. 1883-ban Budapest polgármestere mutatott rá, hogy mintegy {8-280.} 30 000 ember lakik egészségtelen pincelakásokban, hogy a munkáslakások bérei aránytalanul magasak, s a munkások nem képesek az uzsoralakbért megfizetni. Élelmes vállalkozók egész házakat béreltek ki „munkáslakás” céljából, s rövid idő alatt meggazdagodtak a szemérmetlen módon megemelt lakbérekből (Sándor V. 1954: 655). A Rimamurányi Rt. telepein az 1900 és 1940 közötti években a munkások lakbért nem fizettek, s a tüzelőhöz is kedvezményesen jutottak hozzá. Fizetésükből vont le a vállalat 2–4%-ot lakbér, kert- és földbérlet címén, illetőleg a telepek takarításáért, a vezetékes ivóvízért, s a kőszén házhoz fuvarozásáért. Ezek a kedvezmények tetemes anyagi előnyt jelentettek számukra a telepeken kívül szorultakkal szemben vagy a fővárosi munkásokkal összehasonlítva. Hiszen Budapesten az 1930-as években a munkáslakások 60%-ában nem volt vízvezeték, 78,5%-ában nem volt WC és 50%-ába a villany sem volt bevezetve. Nem csoda, hogy a magyar főváros Európa nagyvárosai között első helyen állt a tbc elterjedtségében és második helyen a halálozási arányszámban (Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 203).

Vállalati munkáslakások Budapesten is épültek. A MÁVAG 1909-ben 648 lakásos kolóniát épített a X. kerületben. Húsz kivételével a lakások mind egyszoba-konyhásak. A kolónia népessége 1910-ben már elérte a 3000 főt. 1906-ban a MÁV is 750 „munkáslakóházat” mondhatott magáénak. Az államvasutak diósgyőri vasgyára már a 19. század végén 350–400 egyszoba-konyhás munkáslakással rendelkezett. Resicán, Aninán ennél is több vállalati lakást épített és tartott fenn a MÁV. Egy 1901-ben készült országos statisztika szerint a 2642 gyártelep közül 1246 (47%) munkáslakásokkal is rendelkezett a családos munkások számára (Sallayné Peterdi V. 1989: 211, 218).

Budapesten és vidéken a magánkézben lévő iparvállalatok közül is számos épített fel munkáskolóniát, munkáslakásokat. Ezzel a munkásság szociális helyzete sokat javult. Egyoldalú, nyomortörténeti aspektusokból ezt a folyamatot megítélni nem lehet (Földes Gy. 1980: 314; Gyáni G. 1990: 355, 361–362). 1908-ban Budapesten nagyszabású, több ütemben megvalósuló állami munkáslakás-építő akció indult. 1910-ben a Wekerle-telepen már átadtak 1279 kislakást és a következő években még kb, 2000-et (Körmöczi K. 1980: 140; Gyáni G. 1992: 95).

A kisebb üzemek építkezéseire példa az óbudai gázgyár munkás- és tisztviselőtelepének felépítése és átadása 1914-ben. A munkáskolóniához 109 lakás tartozott, s közülük 78 volt kétszobás (Bányai I. 1996: 19, 25).

A munkáslakások sajátos típusa volt a szövetkezeti lakás. Ózdon és a „Rima” több telephelyén (Zólyom, Korompa, Salgótarján, Borsodnádasd) 1898-ban alakult meg a munkások első házépítő szövetkezete. Kétszobás, fürdőszobás családi házakat építettek, amelyekhez nagy kert tartozott. Lakóik egyszeriben kispolgári kényelembe csöppentek (Birta I. 1968: 283–284; Nemcsik P. 1967: 28). Ózdon és környékén az 1920-as évek elején is folytatódott a színvonalas, már-már üdülőtelepre emlékeztető munkáskolóniák építése. Farkaslyukon a borsodi iparvidék legszebb bányásztelepe épült fel, a szemrevaló, szecessziós stílusban épült Velence-telep, ahol padlásszobák szolgálják a munkások pihenését, elkülönülését a családtól (Vass T. 1976: 27; Sárközi Z. 1980: 254; Gyáni G. 1990: 374). Hasonló színvonalú telepek Ózdon a Kis-Amerika,Nagy Amerika,Hosszú-sor; villákból áll a Tiszti sor.

{8-281.} TELEPIEK – KÉTLAKIAK

A bányák, gyárak közelében épült kolóniák népe se nem városi, se nem falusi, hanem sajátos telepi életformát alakított ki. Minden kolónia egy-egy önálló, zárt világ, amelyet a második világháború végéig kerítés és sorompó választott el a falusi környezettől. A telepiek a falvak népével nem keveredtek, egymás életét kevéssé ismerték. Sokszor került sor verekedésre, véres összeütközésre közöttük (például sorozás, búcsú, futballmeccs alkalmával). Gyakran összetűztek egymással a telepi és a falusi gyermekcsapatok is. A telepeken minden család a férfiak fizetéséből élt, s a vállalati élelemtárhoz kapcsolódott. Hétközben a hosszú munkanapok kitöltötték a férfiak idejét, a bányászok még a napot is ritkán látták. Esténként a munkások többsége eljárt otthonról, a szűk és túlságosan népes lakásból. Legtöbbjük hétköznapi szórakozása a kocsmázás, pálinkázás, kártyázás volt. Vasárnaponként kugliztak, söröztek. Nyáron gyakran szórakoztatta a telepek népét térzene, a kuglizóban játszó bányászzenekar. Olykor egy-egy hordó sört gurítottak ki a közeli erdőszélbe, amit ott népes társaságban ittak meg. A sörözéshez rendszerint szalonna- vagy pecsenyesütés kapcsolódott. A telepi élet zártsága, szűk mozgástere is hozzájárult az alkoholizmus terjedéséhez (Dömötör T. 1954: 157, 165).

A kolonizált munkások életformájának alakítására, erkölcsi nevelésére és műveltségének emelésére legtöbb helyen egyaránt törekedtek a vállalatok, az egyházak és a szakszervezetek. Az 1880 és 1910 között épült munkástelepeken vállalati segítséggel létesültek templomok és iskolák, legtöbb telepen sportpályák és kultúrotthonok épültek, olvasókörök és különféle egyletek szerveződtek. A vállalati vezetés lojális alattvalót, a munkásmozgalom öntudatos osztályharcost, az egyház istenfélő keresztényt kívánt nevelni a munkásból. A századfordulón már erős verseny folyt a munkásság befolyásolása érdekében a különböző szellemiségű intézmények között.

Az 1890-es évek után épült kolóniákon, illetve a telep közvetlen közelében már konyhakerteket is kialakítottak. Ezeket a kerteket a telepi lakosok ellenszolgáltatás nélkül használhatták. Helyenként sertésólak, -hizlaló telepek segítették a telepi munkásokat családjuk élelmezésében. Ennek ellenére a telepi ember alapjában véve „a piacról élt”, lakásából könnyen kitehető, kiszolgáltatott lény volt. A faluról bejáró, kétlaki munkás függetlenebbnek érezhette magát a telepinél.

Élesen különbözött a két csoport gazdasági magatartása, szemléletmódja is. „A telepi munkás azon volt, hogy a keresetét felélvezze. A falusi munkás, hogy házat építsen… Spórolt, hogy földet, tehenet vegyen, lovat, kocsit, a másik hold földet, hogy paraszt legyen” (Dömötör T. 1954: 154). Két magatartásmód állt egymással szemben: fogyasztói az egyik oldalon; spóroló, felhalmozó családi gazdálkodás a másikon. Kifejezi a telepi munkásság mentalitását az országosan elterjedt népdal is:

A bányásznak azért nincsen háza,
mert a pénzét a kocsmára hányja…
A kocsmára, meg a patikára,
meg arra a göndörhajú lányra!”

(Borsodnádasd, Nemcsik P. 1967: 28). A telepi bányász keresete lehetővé tette volna, {8-283.} hogy szövetkezeti lakást építsen, de ő maga nem kívánt lemondások, spórolások árán tulajdonossá válni. Természetesnek vette – hiszen elődeitől is ezt látta –, hogy a vállalat szolgálati lakást adjon neki.

12. ábra. A MÁVAG lakótelep részlete. Budapest

{8-282.} 12. ábra. A MÁVAG lakótelep részlete. Budapest

 

Kétlaki életforma. A kétlaki munkásság életrendjét részben a munkahely szabta meg, mert napi bejáróként ingázott falusi lakóhelye és ipari munkahelye között. Műszak végeztével azonnal visszavedlett falusivá: művelte apró parcelláit, kaszálni, aratni, kapálni járt. Családja révén is szorosan kapcsolódott a falu életéhez, különösen az ünnepekhez. Kezdetben csak télen vállalt munkát a bányában, nyáron át pedig a földeken dolgozott. Fizetett szabadságát is aratással, summássággal hasznosította. A telepi szakmunkások és a „tisztek” szemében a falusi munkás afféle lenézett és silányabb emberfajta, bizonyos mértékig ügyetlen, „buta paraszt” (Szabó Z. é. n.: 135). Ugyanakkor a falusi munkás a telepit nézi le, s magát tartja többre, hiszen többnyire a saját házában lakik, s nincs ráutalva a vállalati élelemtárra. Élelme java részét megtermeli magának. Értékrendjében az önálló földmíves gazda messze megelőzi a telepi szakmunkást. A kétlaki munkás a bérmunkát és a telepi életformát egyaránt lenézi, s elutasítja a „mának élő”, a fizetést felélő fogyasztói magatartást. Salgótarján vidékén a falusi munkás nem fogadta el a vizes, sáros, rossz munkahelyet a bányában sem. Kikövetelhette magának a jobb helyet, mert kevésbé függött a vállalattól, mint a telepi munkások (Dömötör T. 1954: 154).

A kétlaki munkásnak nem volt cseppnyi szabad ideje. Nem lépett be egyletekbe, olvasókörbe, szakszervezetbe. Az olvasás, a művelődés, a sport haszontalan időpazarlás volt a szemében, ami a saját ház felépítésében, az anyagi gyarapodásban gátolta volna. Állandóan a munka szorító nyomáskényszere alatt élt. Kikapcsolódása és pihenése az ünnepnapokra korlátozódott. Kedvét, örömét a falusi társadalom hagyományos szokásaiban, szórakozásaiban lelte (farsangi ivó, húsvéti locsolkodás, lakodalom, szüreti felvonulás, torkos búcsú stb.). Elszakadása a tradicionális falusi társadalomtól hosszan tartó folyamat volt, amit jelez asszonyainak „kivetkőzése” a helyi népviseletből (Nemcsik P. 1976a: 50; Fülemile Á.–Stefány J. 1989: 84). A telepi életformához hasonulni nem tudott s nem is akart, a valódi városoktól pedig távol élt, ezért polgárosodása általában véve lassan haladt.

Míg a telepített munkásréteg követte a szénbányászat „vándorlását” az új telepekre, a parasztházakban élő, kétlaki munkás ragaszkodott falujához és vagy visszatért a földműveléshez, vagy másik ipari munkahelyet keresett magának, ha a közeli bánya kimerült (Szvircsek F. 1985: 78). Álma nem a jobb állás volt az üzemben, hanem a több föld szülőhelye határában.

*

Így éltek nagyapáin, apáink, ősanyáink, akik olyan szép leányok voltak, mint a mai csitrik csak a mi szemünk romlott el, hogy öregeknek és kopottaknak láttuk őket sokszor, hogy hajlottnak láttuk sudár derekukat és csak mohón szívtuk keblüket, azt hívén, hogy a miénk és jogunk van hozzá, ... kis hülyén nem tudva, hogy .... Gondoljátok el, volt idő, hogy úgy pihegtek azok a keblek, mint .... Értitek? Csak mi, született tolvajok optuk el formáikat, szépségüket, na de nem szólok. Hiszen nagyanyáink, anyáink sem szóltak, mosollyal adták szépségüket és még lopás közben meg is simogatták fejünket, ...

Szóval a gázgyári telep. A telepi magazin, ahol igyekeztek az árút biztosítani, ahol felírásra, könyvbe írva is adtak fél kiló kenyeret, kiló krumplit, bár ez aztán a 40-es évek elején már Újpesten a kis szatócsboltokban is elterjedt.

Szóval ezek voltak a munkáslakások.

Aztán jöttek az átkozott, kommunisták és a piszkos prolinak is emeletes házakat építettek, meleg-vízzel, központi fűtéssel, lifttel.

Ejnye ezek a rohadt komennyisták!

13 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://eskete-meskete.blog.hu/api/trackback/id/tr88441828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

CsipkeRózsa 2016.03.03. 20:13:20

A munkások lakhatásának fejlődését elolvastam. Jól leírtad a dokumentumokból.

A bevezető részben az Óbudai Gázgyárnál volt a séta?

Solide 2016.03.03. 20:16:07

És mennyi pénzt hánytál arra a göndör hajú lányra? :)))

Emilke mesél 2016.03.03. 20:44:01

@CsipkeRózsa:
Igen, Újpestről át a kis Duna, majd a nagy-Duna hídon a Római partra.

Emilke mesél 2016.03.03. 20:53:01

@CsipkeRózsa:
www.mek.oszk.hu/02100/02152/html/08/133.html
Ilyet is olvasok néha. ( Csak kurva drága, de nagyon megéri.)Innen is, meg a megéltből az emlékezet.

Emilke mesél 2016.03.03. 21:27:13

Felidézek egy verset. Nem, nem a Hofi változatot.
Majakovszkij: Iván Kozirev vasöntő új lakásba költözik.

pettra01 2016.03.04. 11:01:16

Érdekes volt, köszi. Megint csak abban erősíti meg az embert, mennyire igaz, hogy a lét határozza meg a tudatot.

Emilke mesél 2016.03.04. 13:03:54

Igen, a lét; alapigazság. Azt is mutatja, hogy a barlangomtól a kastélyomig igen rövid az út. Az ember ma is pont olyan gyilkos, mint 40 000 évvel ezelőtt, ha falatkájában vagy lyukacskájában háborgatják.
Istenem, a falatok változnak és ameddig erővel győzöm, a lyukacskák is.
Erről szól Néró kis tűzrakása,Napóleon szánkóútja és Orbán ágaskodása. Egyszer csak egy praetorianus tisztnek rossz kedve lesz.
Hát erről írogatok én is, csak a lé nem jön de látjátok a tudatomon.

littke 2016.03.04. 14:18:50

Csak csendben jegyzem meg, hogy a lakások nivójának javulása nem a kommunizmussal, hanem a korral kapcsolatos. Más országokban is, ott ahol nem volt kommunizmus, javultak a lakáskörülmények, ezekben az időkben.
Az, a csata , hogy hol volt jobb a munkásoknak, a szocializmusban vagy nyugaton, már el lett döntve a 80-as években. A keletnémet fal lebontásával.
A munkások, ha jól emlékszem, nem erre áramlottak, a jó lakásokba....

Emilke mesél 2016.03.04. 15:14:57

@littke:
Persze, ez a propaganda szöveg.Jártam a belváros magas lakásaiban és a prolilakások alacsony mennyezetű, folyosói wc-s lakásokban, vályogtanyákon, roggyant falakkal és medencés ház garázsában műhelyes, kertvárosi házakban. Tudom, miről beszélek.
Az orvos sokat lát, ha nyitva a szeme.

littke 2016.03.04. 15:50:36

@Emilke mesél: Persze amit írtál mind igaz. Én azt nem kételtem. Csupán a változás érdemét vitattam, amit a kornak tudok be, nem a jólelkű Rálosiéknak. Mert a változás, másutt, nélkülük is bekovetkezett. És a munkásságnak ott mégjobban megszaladt.....
Wüncht sie die Mauer zurück?

Emilke mesél 2016.03.04. 17:54:17

Szlovákiában találkoztam először a kockaházakkal.Már javában álltak a házsorok pl. Pozsony-Komárom között, mikor Magyarországon elindult az építésük.
A normákról pedig annyit, hogy mikor itt Németországban elváltam, a családi lakásra jogosulatlan lettem. Nyugdíjasként a lakbértámogatás kérelemnél megjegyezték, hogy 2 m2-el nagyobb a lakás, mint ami egy személyre jár.
Ennyit a szociális normákról.

ahonfia 2016.03.06. 19:18:46

@littke: ki a csuda beszélt neked Rákosi jólelküségéröl?
A rendszer volt szociális, Marshall segélyek nélkül.
Nézz már oda, mi zajlik 89-óta, Rákosi nélkül.
De ne csak nézz, láss is.
Persze az orgazdák barátai a rablók.

littke 2016.03.06. 20:59:11

@ahonfia: Nézem, és szerintem jobb a mai rendszer mint Rákosié volt. De ha neked nem, az is rendben van.
süti beállítások módosítása